Egerben, a várban járva (ami hivatalosan talán nem fellegvár, de nekem mindig ez az érzésem) pontosan arra gondolok, mint Fehérváron. Ennek a közös eredője az az ok, hogy az egri vár egykori, mára romjaiban is alig látható bazilikájában temették el Imre királyt, Fehérváron pedig az egykori koronázási helyszín kövé porladt helyszínén téblábolva botlik az ember egy-egy jelzésértékű királysírba. Hogy valahol itt lehetett. Vagy kicsit másutt, de legalábbis a közelben. Reméljük.

Aachenben a mai napig megnézheted, hol koronázták császárrá több mint 1000 éve I. Ottót. Nem ábrákkal kísérve, bokáig érő, azt is utólag odatoldott ösvényvezető segítségével, hanem a dómban.

Ilyesmire nekünk nincs lehetőségünk. Az archeogenetika bámulatos fejlődésének hála hamarosan talán sokkal több Árpád-házi királyunk nyughelyéről tudomást szerezhetünk, de nagy, közös helyeink, amelyeket országalapítóink építettek és laktak be, nekünk gyakorlatilag nem maradtak.
Lerombolták őket, hódítók. Azokon a területeken ugyanis, ahol az oszmánok jelen voltak, jelentős részben semmi sem maradt. Mindig is aprófalvas terület volt Baranya? Vagy tanyavilág Bács meg Csongrád? Dehogy. Elpusztítottak ott mindent, ezért lett az, ami.

Ahogy így tettek Fehérvárral, nemzetünk nagyságainak nyughelyével vagy Egerrel is. Ezért tud a mai napig felb️szni, mikor valakik két pogánynak nevezik a minket felszámolni akaró oszmánokat és a kétségtelenül károkat is okozó Habsburgokat.
Meg mondják, hogy ki kellett volna egyezni a Portával. Akkor most Magyarország Bosznia volna. Az, hogy megmaradt a magyar államiság, kizárólag a Habsburgoknak köszönhető, illetve a rengetegszer önfeláldozó nemességünknek.

Na, mindegy, nem is lényeg ez most. Csak sétál az ember a romok között és óhatatlanul arra gondol, hogy Nyugat-Európa nem volt sem okosabb, sem rátermettebb, sem semmilyenebb. Csak évszázadokig szerencséje volt, hogy ott fekszik, ahol.
És hülyíthet bárki, bárkit, itt soha nem lesz Luxemburg, se bérekben, se életszínvonalban, se semmiben. Azért nem, mert évszázadokat nem dolgozol le, a legkiválóbb irányítással sem. 1914-ig majdnem sikerült, akkorra az örökös tartományok - vö. Ausztria - GDP-jének közel 80 százalékát elérte a magyar.

Jószerencse, semmi egyéb, Zrínyiék jól tudták.