Olvasónaplóm, január.

1. Jens Lapidus: Alfahímek (Animus Kiadó, 2018, 461 oldal, fordította: Erdődy Andrea). Azt hiszem, még egyszer sem fordult elő, hogy ha kezembe került egy skandináv krimi, ne faljam föl nagyon gyorsan. És ez most sem történt másként, noha a Teddy és Emelie sorozatnak éppen a befejező darabját olvastam: a könyv azonban tökéletesen megáll szólóban is, azaz biztosan nem feltétel a korábbi darabok ismerete. Alapvetően egyébként Stockholmban vagyunk, a két említett pedig egy börtönviselt posztgengszter, illetve egy fiatal ügyvédnő.

Az ő főszereplésükkel merülünk el egy gyilkosság nyomán Stokcholm alvilágában, a drogok, szex, fekete biznisz mögött szépen kirajzolódik a migráció társadalmi/politikai dilemmáinak mélysége is: kik, hogyan, miért csúsznak a bűnözés felé. A konkrét ügy pedig egy bűnszervezetről szól, melynek tagjai csoportosan erőszakolnak meg fiatal lányokat.

A trilógiának egyébként filmes feldolgozása is született: Top Dog címen futott a thriller. Szóval megérte nekiesni az egyébként büntetős ügyvédként dolgozó szerző kötetének, akinek könyveit harminc nyelvre fordították le, s ő maga Stokcholm noirként nevezi a műfaját, amelyben a svéd főváros szélesebb körben ritkán tárgyalt alvilágát mutatja be.

Még akkor is, ha egyébként elmarad a műfaj legtetejétől, Jo Nesbótól, Stieg Larssontól vagy Lars Keplertől: dramaturgiájában olykor kissé akad, ebben konkrétan zavaró egy „lehallgatásos rész”, ami inkább kiesik a kötetből, semmint belesimulna, s talán a szöveg sem egyenletesen sűrű. De mondom, ettől még nagyon jó darab. Ahogyan a skandináv krimik többsége is. Megéri kézbe venni, felfalás lesz a vége.

2. Orbán Balázs: Huszárvágás (MCC Press, 2023, 288 oldal). Orbán Viktor politikai igazgatója kötetben mutatja be a magyar geostratégiai-geopolitikai gondolkodás hátterét, éppen ezért mindenkinek érdemes elolvasnia, akit érdekel, mivel magyarázza a kormány saját mozgását háborútól keleti nyitáson át az unióig, amikor éppen nem kampánynak szánt végtelenségig szimplifikált panelekkel operál. Minthogy ezt a könyvet politikus írta, értelemszerűen politikai célja van, azaz nem minden árnyalat bemutatását, a saját álláspont kritikai olvasatát érdemes elvárni a kötettől, hanem a politikai mozgásuk hátterét és magyarázatát. És azt sem úgy, hogy a mi kérdéseinkre várunk választ, hanem úgy, hogy az Orbán-kormány külvilágnak szánt verzióját ismerhetjük meg.

Ennek megfelelően Orbán igyekszik tudásalapon érvelni amellett, hogy a magyar kormány a konnektivitást választja a magyar stratégiai gondolkodás alapjának, s ennek nyomán igyekszik minél többfelé, minél több nagyobb hatalomhoz kapcsolódni, szerintük leginkább ez garantálhatja az ország gazdasági fejlődését, és semmiképpen nem az egyoldalú kitettség valamelyik csúcshatalomhoz. Az alapállásból következik, hogy szerintük a régi világrend szétesett, az új pedig nem tud értékkonszenzus alapján szerveződni, tévedés demokrácia-autokrácia, vagy Nyugat kontra mások blokkokat létrehozni. Már csak azért is, mert érvelésük szerint a Nyugat egyetlen komparatív versenyelőnye a haditechnika maradt, ami viszont értelemszerűen háborúban vagy elrettentésben tud maximum érvényesülni.

Egyebekben látszik, hogy a kötet amolyan softpower-eszköznek is készült, azaz intellektuális magyarázó szövegként mutatják a „külföldnek”, amely még nem érti a magyar miniszterelnök mozgását. (Egyébként az elején Sebastian Kurztól Ivan Krasztevig külföldi politikai sztárok is ajánlják az olvasást, de már-már komikus mennyiségben, az olvasó majdnem feladja, mielőtt eljutna a szöveg első mondatáig.) Aki tehát részletesebben kíváncsi arra, mivel indokolja a magyar kormány külpolitikai stratégiáját, s nem sértődik meg olvasás közben amiért a bírálatot nem találja majd meg a szövegben, amely természetesen intakt a magyar valóság egy részétől is (a rezsimbiztonsági szempontok felülkerekedésétől a NER-elit üzleti kitettségén át a Tiborcz-jelenségig), annak érdemes elolvasnia. Már csak azért is, mert jóval meghaladja Orbán előző kötetének, A magyar stratégiai gondolkodás egyszeregyének nívóját. Noha politikai esszétől-szövegtől teljesen érthetetlen módon nem küszöböli ki az előző olykori olvashatatlanságának legfőbb okát: a számomra továbbra is érthetetlen túllábjegyzetelést. Vagyis persze világos a szándék: mintha minden mondatot igazolni szeretne irodalommal, nehogy azt gondolja bárki is, nincs eszmei/tudományos előképe annak, amit a Fidesz tesz. Ehelyett a fontos részeket be kellett volna építeni a szövegbe, a lényegtelent pedig elengedni.

3. Philipp Blom: Amikor a világ kifordul a sarkából (Európa Kiadó, 2023, 320 oldal, fordította: Mesés Péter). Mi változik egy társadalomban, ha megváltozik az éghajlat? Ezt az intellektuálisan hallatlanul izgalmas kérdést teszi fel a szerző a bevezetőben. Ez már csak azért is ígér izgalmas szellemi kalandot, mert a klímaváltozás korunk egyik kiemelkedő - egyelőre - kihívása, holnap már válsága. Blom a 1570-ben kezdődő, s 1700-ig tartó kis jégkorszakot, ahogyan jellemezi, a modern Nyugat hajnalát vizsgálja meg.

És úgy is kezdődik a kötet, ahogyan az ilyen eredeti ötletből kiinduló, szabad szellemi utazást kínáló kötetektől reméljük: Hendrick Avercamp holland festő téli tájképein keresztül mutatja meg a kor aktuális valóságát, például azt, hogy az egyik alkotás a történelem leghidegebb tele után készült. És akkor meggyőződésünk, hogy irodalmon, szakmákon, divaton, mobilitáson, gazdasági változásokon át gondolkodunk majd e sorvezető mellett mindenen, hiszen a kötet is azt rögzíti, arra kíváncsi, a természeti keretfeltételek változása miként hat a kor kultúrájára, emocionális és intellektuális horizontjára. És persze parádésan érdekes epizódok színezik onnantól, hogy miként alakult ki a tőzsdézés a XVII. században (a holland gyakorlat szerint kvázi tétet tettek be a résztvevők az expedícióra, azaz a kockázatot megosztották, és a visszatérő hajó hozta javak fényében kaphattak kvázi osztalékot), s hogyan lett az első tőzsdei lufi tulipánhagymákból.

A probléma azonban leginkább az, hogy azután mintha szerző elfelejtené, mit ígért, vagy legalábbis engem biztosan elfelejtett végigvezetni a szellemi utazáson, amit megtesz. Egyszerűen belemerülünk hol Spinoza, hol Descartes gondolkodásába, filozófiai dilemmákba anélkül, hogy megmaradna az erős kéz, amellyel rajzolják a megértési folyamatot, ami kell ahhoz, hogy lássuk, miként következik mindez a kis jégkorszakból. Ez nem azt jelenti, hogy e részek önmagukban nem érdekesek, de azt igen, hogy nekem nem álltak össze nagy ahává, aminek oka persze az én korlátoltságom is lehet. Meglehet, az ötlet, a megközelítés módja miatt tettem az égre a lécet, amelyet nem is sikerült így megugrani. A klímaváltozás majd átugrik mindent. A lécen kívül minket is.

4. Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol (Jelenkor Kiadó, 2022, 250 oldal, fordította: Egyed Veronika). Nemrég, a Hiányod maga a sötétség című munkája után írtam az első Stefánsson-élményemről, méghozzá abban a hangütésben, hogy: “nekem az izlandi írónak e kötete olyan lírai, s hát nem is tudom, hogy mondjam, olyan túlontúl mondatszép, hogy inkább taszít, mint vonz”, továbbá: “szóval hát eleinte meggyőződésem volt, hogy első és utolsó Stefánsson-kötetemet olvasom, aztán már mind inkább merültem el különös, szomorú, izlandsötét világában, hogy végül arra jussak, a Menny és pokol trilógiát még mindenképpen megszerzem majd, hiszen arról mondják, hogy..."

És azt írta nagyon sok olvasó is, hogy nincs kérdés, elvégre a háromkötetes alkotás a Stefánsson-életmű csúcstermékeinek egyike. Így hát miután megkaptam a pakkot, nekikezdtem. És hát az van, hogy. Az első kötet után még korai lenne értelemszerűen bármit írni is, de most centire hasonlókat írnék, mint legutóbb. Az van, hogy az én favorit regényvilágom talán leginkább a Kurt Vonnegut, Bohumil Hrabal, Gabriel García Marquez, Bret Easton Ellis, Michel Houllebecq határolta, elsőre fölöttébb nehezen összeköthető, ám saját meggyőződésem szerint világosan leírható keretben mozog. Tehát Stefánssonnal alapvetően alighanem tényleg ízlésbajom van: én nem ezt szeretem. Noha másrészt meg megint hasonlókat írnék, mint legutóbb, mert megint rabul ejt végül Izland világa, ahogyan ábrázolja a halászok életét, ahogyan elbeszéli a fiú történetét, mert egyelőre leginkább az látszik, hogy ez a fiú története, s ahogyan ellenállhatatlan erővel húz magához, bele Izland történelmébe, kultúrájába, a szigeten élés léttörténetébe, az emberbe. És megint ideírok egy olyan gyönyörűséget is, hogy “a kezei élettelenül lógtak lefelé, pokoli dolog az, ha van karunk, de nincs, akit öleljünk vele”, Stefánnson, a remek fordításnak köszönhetően magyarul is csodálatosan szólal meg. És írhatnék még sokat, de az első kötet végén csak legépeltem, ami a fejemben volt. Majd a második után újabb részeredmény következik.

5. Michael J. Sandel: Az érdem zsarnoksága (MCC Press, 2023, 320 oldal, fordította: Tóth Bálint). Ez lenyűgöző kötet, az utóbbi években olvasottak közül talán ez az, ami a legnagyobb hatással volt rám. Elképesztő intellektuális izgalmat jelentett. Ennek nyomán nem meglepő, hogy hosszú (tényleg hosszú) újságcikket is írok majd, ha sikerül időt nyernem hozzá. Na de addig pár mondatban azért: az amerikai filozófus baloldali gondolkodó, az igazságosság fontos elméletalkotója.

Ebben a kötetében pedig olyan kérdéseket nyit ki, amelyek az generációmnak, amely Bill Clinton, Tony Blair, Gerhard Schröder (idehaza Gyurcsány Ferenc) modernizációs paradigmáján, az esélyegyenlőség fókuszba küldésén nyugvó baloldali politikán, az érdem, azaz a meritokrácia idealizálásán nőtt fel, és értelemszerűen e keret rabja maradt, radikálisak.
És ami a zsenialitását mutatja az ilyen típusú könyveknek: egyszerűnek tűnnek. Tehát több nemzedéknek alapvetően határozta meg a képzeletét e politikai korszellem. Ezt viszont fundamentálisan forgathatja fel mindazt, amit a baloldalról, illetve leginkább az ehhez kapcsolható politikai képzeletekről és keretekről mond el Sandel. Aki lenyűgözően hozzáférhető nyelven ír a kortárs politika legnagyobb dilemmáiról, erkölcsről, etikáról, igazságról. Azt akarja megérteni, honnan jön az a populista indulat, amely Trumptól a brexitig aratott, s talán csak erősödik az utóbbi időben. Következetesen mutatja be, hogyan nem érti még mindig a technokrata, progresszív elit, hogy kivonult a társadalmakból, s bezárkózott mind szűkebb elitekbe, így valójában létezése értelmét: a népet tagadta meg.

Ezen a felületen nincs lehetőségem részletesen bemutatni, hogy miként elmélkedik Sandel az oktatás abszolutizálásának problémáján, miként mutatja meg, hogy az érdem olyan zsarnok lett, amely észrevétlenül éppen csak a mindenkori baloldali eszme, az egyetlen érinthetetlen alap, az egyenlőség jelentéstartományát formálta át, s tette így olyan fegyverré, amelynek csöve a baloldal felé van fordítva.

Tényleg írok majd inkább összefüggőbben, most csak annyi, hogy szerintem aki teheti, s nem fél attól, hogy esetleg újra kell gondolnia mindazt, amit már egyszer mozdíthatatlan igazságként félretett, az olvassa el Sandelt.

Ja, igen, az MCC adta ki a könyvet, ami egyébként részint meg is üzeni ennek a baloldali, liberális elitnek a történelmi mértékű kudarcát, elvégre már a baloldali, igazságpárti könyveket is a jobboldali kormány kiadója publikálja. Sandel könyvében azt írja, ha a mostani populista indulatot rosszindulatúnak vagy félreértelmezettnek tekintjük, felmentjük az uralkodó elitet a felelősség alól, noha olyan körülményeket teremtett, amelyek aláásták a munka méltóságát, s sokakban a megvetettség, a kiszolgáltatottság érzetét keltették: szerinte ezek az elitek történelmi léptékű politikai kudarcot vallottak, a kortárs populista indulat pedig nem más, mint politikai válasz erre a bukásra. Minden más a könyvben.

6. Jón Kalman Stefánsson: Az angyalok bánata (Jelenkor Kiadó, 2022, 400 oldal, fordította: Egyed Veronika). Egy kötettel beljebb a Stefánsson-világban, s minden az imént leírt meggyőződésem egyre erősebb lett. Végső eredményhirdetés a februárban, a harmadik kötet után. Ebből addig inkább megint csak ideteszek egy mondatot: “...odaadja a fiúnak, és bár mondani akar valamit, beléfagyott az anyanyelv, mert az emberben először a szavak dermednek meg, s csak azután az élet.”