Nyílt levél Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház püspökének részére!

Tisztelt Püspök Úr!

Nagy érdeklődéssel olvastam legfrissebb írását a március 15-i nemzeti ünnepen történtekkel kapcsolatban. Úgy tartom, mindig érdemes odafigyelni arra, ha egy komoly tudással és hosszú évtizedek tapasztalatával rendelkező egyházi vezető a közvéleményt érdeklő kérdésekről fejti ki véleményét. Írását végigolvasva, a benne lévőket megfontolva jutottam arra az elhatározásra, hogy ezt a nyílt levelet megfogalmazom.

Tisztelt Püspök Úr!

Írásából két gondolat ragadott meg. „A férfi és a nő Isten képmását hordozza, méltóságát ezért tőle kapja, így valakinek a dehumanizálása az ő istenarcúságának kétségbevonását is jelenti” – írja, majd pedig megjegyzi „ha egy közéleti szereplő önmagát kereszténynek vallja, akkor nemcsak a jó ízlés és a riasztó történelmi példák kell, hogy visszatartsák a dehumanizálástól, hanem a Szentírás is”.

Miért is ez a kettő gondolat ragadott arra, hogy klaviatúrát ragadjak? Ennek megértéséhez érdemes kicsit általános alapvetéseket lefektetni. Komoly és egyben nehéz közéleti kérdésekről viszonylag ritkán fejti ki a véleményét. Ebből a szempontból teljes mértékben igaza van. Nem tartom helyesnek, ha egy egyházi vezető éjjel-nappal politikai kérdésekkel vesződik, mert saját közösségétől és Istentől sem erre kapott felhatalmazást. Az egyházi vezetők akkor járnak el a leghelyesebben, ha csak akkor emelik fel a szavukat egy-egy politikai kérdés kapcsán, ha saját egyházukat, nemzeti és helyi közösségeiket fenyegető veszélyekre és kihívásokra hívják fel a figyelmet.

Magyarországon a Gondviselőnek is köszönhetően 1989 óta teljes szólásszabadság van. Minden hazánkban élő polgárnak joga van bármilyen kérdésben retorzióktól mentesen megszólalnia, és ezt a nyilvánossággal közölni. Mindez pedig nagyon jól van így! Ezen a ponton jutunk el oda, hogyha minden polgárnak, tehát egyházi vezetőknek is joga van megszólalnia a közéletben, akkor ennek bizony a felelősségét is vállalniuk kell. Ráadásul, ha a politizálás mezejére tévedünk, akkor az arról szóló véleményünket bárki mérlegre teheti, és olyan perspektívába helyezheti, amit ő maga a saját tudása és tapasztalata alapján a legjobbnak vél. Ezen perspektíván keresztül pedig egyes dolgokkal egyetértünk, másokat pedig bírálunk.

Tisztelt Püspök Úr!

A fent leírtak alapján óhatatlanul az a kérdés ütött szöget a fejembe, hogy azon súlyos kérdésekben, amelyekben most kifejtette a véleményét, azokkal miért várt mostanáig, és miért nem beszélt erről korábban? Miért most látta idejét annak, hogy a közbeszéd aggasztó állapota miatt megszólaljon? Mindezen kérdések kapcsán pont az általam elsőként kiemelt gondolata ütött szöget a fejembe. Azt írta: „A férfi és a nő Isten képmását hordozza, méltóságát ezért tőle kapja, így valakinek a dehumanizálása az ő istenarcúságának kétségbevonását is jelenti”. Pont arra a jelenségre mutatott rá ebben a gondolatában amit az elmúlt években láthattunk főleg a nyugati világban elhatalmasodni. A genderideológia totális térhódítása, a biológiai nemnek mint kategóriának a sárba tiprása pontosan az a totális dehumanizálás, amiről Ön is ír. A dehumanizálás eme formája ellen azonban nem láttam az elmúlt években az Ön éles tiltakozását. Néma maradt akkor is, amikor napvilágra kerültek azok a borzalmas esetek a gyermekek erőltett nemváltásáról, amelyek többek között elvezettek ahhoz, hogy mára az Egyesült Államok szavazóinak többségének elege lett ebből a totális agymosásból és őrületből. Jó lenne, ha ezen kérdésekben is határozottan, és ellentmondást nem tűrően megszólalna, és megismernénk a véleményét a dehumanizálásnak erről a formájáról is. Remélni tudom, hogy a dehumanizálásnak általam említett formáját is éppen annyira megveti, ahogyan azt mások beszédeiből kihallani vélte.

Tisztelt Püspök Úr!

Másodikként pedig a következő gondalatára lettem figyelmes: „ha egy közéleti szereplő önmagát kereszténynek vallja, akkor nemcsak a jó ízlés és a riasztó történelmi példák kell, hogy visszatartsák a dehumanizálástól, hanem a Szentírás is”. Ezt olvasva egy hatalmas piros lámpa villant fel a fejemben, és régi mondatok tolultak fel. Magyarországon 2022-ben volt egy miniszterelnök-jelölt, aki önmagát úgy poziciónálta, hogy ő egy mélyen hívő, hétgyermekes katolikus családapa. Nevezzük is néven a gyereket, Márki-Zay Péterről van szó. Nézzük is, hogy a baloldal kormányfőjelöltje, hogyan is beszélt az emberekről.

Itt most szó szerinti idézetek következnek:

„nagyon sok ostoba ember van, aki azt hiszi, hogy a Fidesz bevándorlásellenes,

gyűlölet és összefogás kell,

a baloldali összefogáson belül a fasisztáknak és a kommunistáknak is van képviseletük,

meg lehet nyerni egy választást mindaddig, amíg az embereket sötétben tartjuk és trágyával etetjük, csak a legostobább Fidesz-szavazók vehették magukra.”

Ennyi asszem most bőven elég is lesz. Ön miért hallgatott, amikor az ország vezetésére pályázó, és magára kereszténykét hivatkozó személy így beszélt polgártársainkról? Miért nem emelte fel akkor a szavát a dehumanizálás, a gyalázkodás és a gyűlölködés ellen? Miért nem hívta fel a figyelmet akkor az évezredes keresztény erkölcsi és etikai tanácsokra a baloldal jelöltjével kapcsolatban?

Tisztelt Püspök Úr!

Ön egyházi vezetőként a közélet mezejére lépett azzal, hogy a március 15-i eseményeknek adott egy értelmezést az Ön szemüvegén keresztül. Szemüvege azonban kicsit karcos és homályos, vagy rosszabb esetben az egyik üveglencse mintha teljesen le lenne takarva. Ha nagyon komoly erkölcsi és etikai elveket kér számon a közélet szereplőin, akkor ezen elveket nemcsak egy személy esetén kell számonkérnie, hanem bizony mindenkin. Éppen ezért fájó volt számomra az Ön hallgatása, amikor egyes polgárstársaink azon újságírók meggyilkolásával és kivégzésével fenyegetőztek, akik nem értenek egyet a baloldali kánonnal. Fájó volt a hallgatása, amikor baloldali politikusok és közírok az egyházak gyalázkodásával próbáltak minél több voksot besöpörni. Fájó volt a hallgatása a mögöttünk hagyott évtizedekben, amikor az egyik pártvezető (Kuncze Gábor) ciánkapszula bevételét javasolta azoknak, akik nem értenek egyet az akkori baloldali kormány politikájával. Fájó volt hallgatása, amikor versenyt patkányozták le, és fenyegették akasztással a baloldali politikusok a nekik nem tetsző szavazókat. A sort végtelenségig lehetne folytatni, de most a köznyugalom megőrzése érdekében ennek véget vetek.

Tisztelt Püspök Úr!

Nyílt levelemben csupán a jószándék, és ama őszinte kiváncsiság vezetett, hogy választ kapjak ama égető kérdésekre, hogyan lehetséges, ha az egyik oldalon felfedezni vélt hibákra akár joggal rámutat, akkor a politikai aréna másik oldalán lévő vétkekről miért hallgat? Ha a politika mezejére lépett fent idézett írásával, akkor bizony joggal várhatja el a magyar nemzet, az evangélikus közösség és a politizáló közvélemény, hogy egy friss erkölcsi és etikai iránymutatással rendezze azokat az aggasztó kérdéseket, amelyeket nyílt levelemben felvetettem.

Bízva megtisztelő válaszában, maradok tisztelettel

Kovács András