Emelkedett és a nemzeti ünnephez méltó bejegyzéssel kellene kezdenem a mai napot, de sajnos ez most nem megy.

Azzal kezdtem a reggelt, hogy végigolvastam a kitüntetettek listáját. Szívből gratulálok mindenkinek, de be kell vallanom, nem a gratuláció miatt ragadtam billentyűzetet, hanem a szomorúság miatt. Széchenyi-díjat kapott „a magyar gazdaság jó hírét erősítő” tevékenysége miatt Zettwitz Sándor. Hazánk egyik legmagasabb állami kitüntetéséről van szó. Aki olvasta a könyveimet, vagy valamennyire ismeri a kutatásaimat, az tudja, mit jelentett a nyolcvanas években a Technoimpex kereskedelmi igazgatójának lenni, tudja, mit jelentett szintén a nyolcvanas évek elején a Technoital nevű olaszországi vegyesvállalat létrehozójának lenni. Azt is sejthetik, miképpen lehetett egy magánvállalkozást alapítani 1986-ban. Én nem állítom, hogy az ország egyik első, 1986-ban(!) létrehozott startupja ne lett volna elég innovatív és kreatív ahhoz, hogy a tulajdonosa méltán váljon az ország egyik leggazdagabb emberévé, de legalább lehessen arról beszélni, hogyan kezdődött egy ilyen karrier. Ha beszélünk róla, ha szembenézünk és vállaljuk a múltat, akkor legalább egyfajta lelki katarzison, megtisztuláson áteshetünk. És ha ez megtörtént, talán még kitüntetéseket is osztogathatunk. De addig nem.
Legutóbb akkor éreztem ugyanezt a keserűséget, amikor a hazai kis- és középvállalkozók támogatására elindított programot Demján Sándorról nevezték el. Előtte pedig akkor, amikor Tóth József, a Mineralimpex vezetője Tihany díszpolgára lett. És csodálkozunk azon, hogy máig nem lehet érdemben kutatni az 1990 előtti katonai felderítés, az MNVK-2. iratait?

Bocsánat az ünneprontó gondolatokért! És dicsőség a(z igazi) Hősöknek!