NAPFORDULÓ:

1. LEGYŐZHETETLEN NAP?

4:46-kor van ma napfelkelte, és egészen 20:44-ig le sem fog nyugodni a Nap ezen a leghosszabb napon. Ő a legnagyobb erőművünk az egész naprendszerben, ezért egy valamirevaló energiajogász nem is mehet el főhajtás nélkül mellette. A Nap, ez a hatalmas erőmű a mai ismereteinkkel egy csoda: minden másodpercben 600 millió tonna hidrogént egyesít héliummá, fényben-melegben fürdetve meg a Földet, minket, lehetővé téve az életet még jó 5,4 milliárd évig, ami emberi léptékkel szinte örökkévaló, vagyis legyőzhetetlen. Invictus.

Egyúttal azonban minden ízében misztikus is a Nap: Grandpierre Atilla hívja fel a figyelmet arra, hogy mennyi titkát nem ismerjük még, és milyen titokzatos kapcsolatban van a Nap az élettel, az élőkkel. Már csak ezért is lehet, hogy az ősi idők emberének volt igaza, akinek még nem élettelen gázgömb volt csupán a Nap a feje felett, ahogy az erdővel, földdel, hazával is szerves kapcsolatban élt. Nincs helye lenézni az ősi idők emberét, a mi őseinket.

Az emberi psziché, a népek képzetei, mítoszai mind a Nap, e rendkívüli égitest és hatalmas misztérium varázsa alatt állnak az ősidőktől. Ez pedig máig varázslatos. Nem véletlen, hogy az északi féltekén a napforduló az ősvilág ideje óta misztérium, ünnep, szimbólum. Hogy tényleg az ősidők hagyományával állunk szemben, azt a legősibb emlékek teszik kétségtelenné. A kőkorszak idejéből számos kör alakú templom maradt ránk, melyeket pontosan és tökéletesen a téli napfordulóhoz tájoltak, egykorvolt ősi rítusok megkövült emlékét őrizve, melyeket ezen a napon tartottak.

2. MÉLYEBB MINT GONDOLNÁD

A tűz az ősi idők európai emberének is több volt, mint csupán a meleg és a fény forrása. Mélyebb, mint elsőre gondolnánk. A napfordulókor gyújtott tűz, a Nappal kapcsolatos rítusok az elköteleződést jelenítették meg az egyetemes törvények, vagyis a világ rendje mellett, ahogy kifejező módon az indogermán perzsák egész éjjel ébren maradtak a tűz mellett, hogy őrizzék a napistent, Mitrát.

Az egykoriak a Napban mint szimbólumban pillantották meg a lét magasabb létokait, az örök visszatérést, a természet ébredését és az isteni törvényt, mely, ahogy Hérakleitosz mondja, örökké égő tűz, mely fellobban mértékre és kialszik mértékre. Ebben pedig egyáltalán nem kell valami primitív bálványimádást látnunk, sokkal inkább bölcs szimbólumot, egyúttal megértést az élet és a világ szervessége irányában. A megértést a létezés ciklikus titka, a világ örökös újjászületése vonatkozásában.

3. MINDENKINEK A MAGÁÉ

A sajátos kárpát-medencei és sztyeppei kultúránk az északi félteke civilizációjának őseredeti ünnepéhez kapcsol minket is. Amikor Klézsén jártam, egy ottani csángó magyarázta nekem, hogy gyerekkorában az öregek még szívre tett kézzel üdvözölték a felkelő Napot. Talán azokba a primordiális időkbe vész ez a hagyomány, amikor, ahogy Ibn Ruszta perzsa író írja, “a magyarok tűzimádók” voltak még, vagy ha Ibn Ruszta félre is értette a szimbólumokat, mindenesetre jobban értékelték eleink a Napot, ahogy a csillagösvényt, a földet, népet, az erőfeszítést és a hazát is.

A sötétség felett hős képében győzedelmeskedő fény ott van a legősibb népmeséinkben is. A magyar népmesék visszatérő mitikus alakja Kalamóna gyakran sárkányként ábrázolva elrabolja a fényt, a Napot, Holdat, csillagokat, és így borítja sötétségbe a világot. Szimbolikusan a sötét árnyékminőséget, az ős-anyagot a félelmet és testesíti meg, akivel a hősnek, a fényharcosnak kell megküzdenie, mígnem újra győzedelmeskedik a fény, visszatér az aranykor.

Fehérlófia és Mirkó királyfi ősrégi eredetű meséi is ebbe a mitikus hagyománykörbe tartoznak. A Fehérlófia mese számomra egyébként Istar alászállása az alvilágba ókori történetével, a Mirkó királyfi pedig Gilgames történetével mutat izgalmas párhuzamot. Aligha véletlen, hogy a szaturnuszihoz hasonló aranykor köszön vissza Puszta öreg király meséjében is, akinek legkisebb gyermeke, Szépmező Szárnya küzd meg a sötét erőkkel pont úgy, ahogy a Hésziodosz által lejegyzett szkíta eredetmondában is Hargita öreg király legkisebb fia a diadalmas hős.

4. FÉNY ÉS SÖTÉTSÉG

A fény és sötét dualizmusa a perzsáktól a szkítákig meghatározó volt a keleti pusztákon, ahogy a perzsák és a szkíták ismert tűzkuktuszának megfelelően az ezerszáz évvel ezelőtti magyarokról is azt írják a források, így Gardizi vagy Ibn Ruszta perzsa utazók, hogy a magyaroknál kiemelt tisztelete van a tűznek. A háztűznéző kifejezés is emlékeztet a tűz kiemelt szerepére, mely a karácsonykor, a téli napfordulókor alighanem mindenféle megasra lobbant, űzve a telet és köszöntve-táplálva az újjászülető, megerősödő Napot.

Ezen ősi, kozmikus harmónia iránti nosztalgia adódott tovább rejtve, lopva évszázadokon keresztül Magyarországon székelykapukra, kopjafákra faragott, tulipános ládákra festett, szűrre, subára hímzett rejtett, növényi indás napszimbólumokban akkor is, amikor a régi szokások háttérbe szorultak. A moldvai csángó költő, Duma-István András szerint a csángó keptár motívumai a szolárisnak és primordiálisnak, a Napnak, az élet ciklikusságának kódolt, rejtett továbbadásai.

Hölderlin így ír a Hüperiónban: “múlandó életünk dalával enyhítünk a napisten és a többiek üdvözült komolyságán. Nézz föl, a világba! Nem olyan-e, mint vonuló diadalmenet, melyben a Természet örök győzelmét ünnepli minden pusztuláson? S nem vonszolja-e magával, dicsőítésül, az élet a halált, arany láncokba verve, ahogyan hajdan a hadvezér is magával hurcolta az elfogott királyokat?”

Becsüljük meg a legyőzhetetlen Napot a fejünk felett, ahogy az elődeink is tették. Emlékeztessen bennünket az örök körforgásra, a szerencse forgandóságára és a kimért időre, egyúttal e természeti rend állandóságára, megmásíthatatlanságára és örökkévalóságára.

BOLDOG NAPFORDULÓT!