Macskapuccs - ️ szerző: Vancsura Dezső. A három részes cikk első epizódját olvashatjátok. A folytatás szerdán és csütörtökön érkezik. A teljes szatíra itt olvasható egyben: Macskapuccs - Hogyan születik egy vezér a tejes pince sötétjében | Vekker úr https://share.google/whueMyz6cfIWCIdQA 1.rész:

Macskapuccs

Herr Macskusz von Karom.

Macskaföld peremén álló, omladozó falú tejespince nem a hősök találkozóhelye volt. A fülledt, savanykás tejszagtól terhes helyiségben a pislákoló viaszlámpa fénye hosszú, bizonytalan árnyékokat vetett a nyers deszkaasztalokra.
Ez a hely volt az udvar vakbele: ide jártak mindazok, akik elfáradtak a mindennapi, kötelező egerészésben, vagy akiket a nappali fényben élő, selymes szőrű elit egyszerűen kitaszított magából.
Undoritó nyálkás esős este volt a szokottnál többen huzódtak be némi boldogság reményében, egy kis frissitő vagy éppen bóditó hatású macskafröccs erejéig.
Ám a legtöbben szinte minden nap ilyen helyeken végezték, vagy hasonlóan züllötteken.

Herr Macskusz von Karom azon az éjszakán nem önszántából, puszta elkeseredésből ült a tejespince legmélyebb, legsötétebb sarkában.
Őt oda küldték.

A fenti világ rendfenntartói, a fegyelmezett, morózus Házőrző Kutyák parancsnoksága megelégelte, hogy a kinti, koszos Macskák a tejespincék homályában titokban szervezkednek az egerészési kötelezettség ellen. Szükségük volt egy láthatatlan, jelentéktelen, gyanún felül álló figurára, akit beépíthetnek a mocsokba, hogy fülként funkcionáljon. Macskusz tökéletes választásnak tűnt: egy tehetségtelen, senki által komolyan nem vett, nyomorult kandúr, aki pár darab prémium jutalomfalatért cserébe kész volt jelenteni a fajtársairól. Hivatalosan ő volt a Macskaőrs titkos megfigyelője, egy beépített kém.
Ott ült a hordó tövében, füzetével a fejében, és az volt a feladata, hogy száraz terhelő adatokat gyűjtsön arról, ki morog a leghangosabban a Gazda ellen....
fajtájának tökéletes és gyakorlott árulója volt ő.

Ha valaki ránézett, a tökéletes tehetetlenség mementóját látta...
Vézna, foltos testét kopott, ápolatlan hiányos kevert szinű szőr borította, mintha a sors sajnálta volna tőle a tiszta pigmenteket. Egyik szeme enyhén kancsalított, ami miatt tekintete soha nem tűnt egyenesnek, a farka vége pedig egy elfeledett udvari incidens óta megtörten lógott. Macskusz láthatatlan volt. Egy macska, amelynél mindenki más fontosabb volt. Ha megszólalt, a többiek átnéztek rajta, a szavába vágtak, vagy egyszerűen odébb rúgták a táltól. Ez a totális mellőzöttség, az elismerés teljes hiánya azonban nem megtörte, hanem egy belső, izzó katlanná változtatta a lelkét. Növekvő izzó gyülölete, az elismerés hiánya miatt bosszút akart állni Macskaföldön. Irritálta a többiek boldogsága, dühítette a házi cicák fotelekben terpeszkedő nyugalma. Úgy érezte, Ő egy meg nem értett zseni, akit a világ összeesküvése szorított s földre.

Tudta, érezte sokkal többre lenne képes, mindent megpóbált megtenni annak érdekében, hogy a ranglétrán feljebb juthasson, Minden gyűlésen ott volt, ő volt az elsö aki felugrott és tapsikolt, mindig időben befizette a tagdijat, minden pozicióra jelentkezett ahol végre megmutathatta a képességeit... Mindent de mindent megtett azért hogy ö is odaülhessen a vágyott Nagy Asztalhoz.
Ám ez soha nem történt meg.

Kapott kissebb jelentéktelen poziciókat, de neki ez nem volt elég. Nem értette és lassan kezdett ellenszenvessé válni benne a helyzet, hogy az elit nem hajlandó észrevenni az ő képességeit a tenni akarását...

Ám a vezetők másként itélték meg.
Herr Macskusz a jelentéktelenségén túl, egy alattomos arrogáns eröszakos nárcisztkus alak volt aki pozicioban azonnal ki is mutatta a foga fehérjét. Bár szemet hunytak a stiklijei felett, házon belül és kivül is a saját hasznára üzletelt. a környezetével, a rábizott macskákkal, pedig végtelenül fölényesen és megalázoan viselkedett.
Eszükbe sem jutott hogy egy olyan megbizhatatlan macskát aki képtelen hideg logikus biztonságos döntéseket hozni, valodi bizalmi pozicioba helyezzék.
Egyetlen dologban viszont nagyon jó volt.
Tökéletes áruló volt.
Fajtájának gyöngyszeme.

Nem kellett zsarolni kényszeriteni önként hitvallásból kiméletlenül buzgón elárult bárkit. Talán néha tulzásba is vitte..
Nem szerették a háta mögött kibeszélték, haszonleső, kellemetlen, taszitó izgága alak, akit semmi más nem mozgat csak a saját haszna, és a mélyről jövö rosszindulata mások irányában. Lesirt róla lenéz mindenkit maga körül, ezért igyekeztek nem tudomást venni róla.. Öszintén próbálták elkerülni amennyire csak lehetett.. Ez sokszor ugyan nem volt elég, mivel sportot űzött abból hogy megpróbálja magát ráerőszakolni másokra. Szó szerint kereste a lehetőségét arra, minnél jobban megutáltassa magát.

Azon az éjszakán Macskusz előtt már a harmadik macskafröccs állt.
A kinti világban ez jelentette a menekülést, az illúziót, az alkoholt. A folyadék lassan elmosta a gátlásait. Miközben a pince többi lakója a nehéz, fagyos hajnalokról és a kötelező egérvadászat igazságtalanságáról morgolódott, Macskusz agyában a tejes bódulat és a felgyülemlett fájdalom és gyűlölet hirtelen egyetlen, éles gyújtóponttá ugrott össze.
A saját szakmai elutasítását nem a saját hiányosságainak tulajdonította, hanem külső bűnbakokat keresett. Ekkor kezdtek e a beszélgetések foszlányai a füléig jutni.
Ahogy a harmadik, parancsnoki tőkéből fizetett macskafröccs lecsúszott a torkán, a kémkedési parancs elhalványult az agyában. Ráébredt, hogy a macskák, akikről jelentést kellene írnia, pontosan ugyanazt a fojtogató irigységet és tehetetlenséget érzik, amit ő maga is egész életében hordozott.

A Házőrzők által betáplált kód felülíródott. Macskusz többé nem akart a kutyák besúgója lenni a sötétben. Rájött, hogy ezek a szerencsétlenek az ő hangjára várnak.

A parancsot félredobta. A mancsában megfeszültek a karmok, és az asztalra csapott olyan erővel, hogy a tejes tálak megremegtek.
A pincében hirtelen olyan nehéz, süket csend támad, amilyet Macskaföld kocsmatöltelékei még soha nem tapasztaltak. Minden macskafül hátrafordult, és a homályból az összes villanó szem rászegeződött a sarokban álló, reszkető, de dühétől hirtelen óriásinak tűnő foltos kandúrra.
Herr Macskusz von Karom vörösödő szemmel, felborzolt szőrrel felugrott a hordó tetejére, belenézett a csendbe, és teli torokból üvöltött egyet.

Herr Macskusz von Karom ott állt a tejes hordó tetején, a viaszlámpa imbolygó fénye pedig groteszk módon felnagyította a vézna, foltos árnyékát a pince falán. A torkában ott kapart a savanyú macskafröccs, a titkos gyűlölet, a szemei pedig – a kancsalsága ellenére félelmetes, fix fókusszal égtek.

Belenézett a várakozó macskaszemekbe, és nem beszélni kezdett, hanem egy rekedt, vészjósló fújással indított, ami azonnal véglegesen megfagyasztotta a levegőt.

FFFFFFffffsssssszzzzzzzz!

Mélyről jövő hörgéssel megszólalt:
Meddig?
Meddig tűrjük még, hogy a sárban a hidegben tapicskoljunk?! – üvöltötte, és a hangja meglepő, hisztérikus erővel zúgott végéig a pince boltozata alatt.

Nézzetek magatokra!
Elcsigázott, koszos, éhes udvari Macskák! Minden áldott hajnalban, amikor a fagy rácsavarodik a bajszunkra, nekünk kell a hideg réseket bújnunk, az életünket kockáztatva a büdös egerekért.
Miért? Hogy a Gazda elégedett legyen?
Nem!
Azért, mert a nappali fotelekben terpeszkedő, selyemszőrű, hálátlan elit – Bársonyos Cicó és a bandája – ellopja a jussotokat!
Mi nem kapunk szeretetet mert ezek ellopják előlünk az igaz szeretetet, a macskapénzt!
Nincs cirógatás! Nincs simogatás! Nincs meleg tej a kandalló melett! Nem aludhatunk a fotelban! Mindent elvesznek tőlünk!
Kizsákmányolnak minket! Kirabolnak benneteket! Lenéznek benneteket, holott mi tartjuk el őket!

A macskák azt érezték, hogy ez a macska pontosan az ő elfojtott dühüket és megalázottságukat beszéli ki.
A pincében valaki halkan megmordult, a feszültség vibrálni kezdett. Macskusz érezte, a mondanivalója működik, ezért még nagyobb hangerőre kapcsolt, teljesen elengedve a Házőrzőktől kapott parancsot:
Igen! Jól hallottátok! Meglopnak minket! A Gazda mindennap egy hatalmas zsákkal hozza a prémium jutalomfalatot és a tiszta, zsíros húst – a Macskapénzt, ami alanyi jogon nekünk, a legtöbbet dolgozó kinti harcosoknak járna nem mi kapjuk meg! De Bársonyos Cicóék ott dörgölőznek a Gazda lábához a puha szőnyegen, és az összes jussunkat bezabálják a hátunk mögött! Nekünk csak a szálka marad, a sár és a fagyott egérlábl!
Macskusz ekkor előrehajolt a hordó szélén, a mancsait kinyújtotta a tömeg felé, a karmat hegyesre villantva a homályban:

Kik védik őket?! Kik tartanak minket ebben a rabszolgaságban? A Házőrző kutyák! A társadalmi elit! Azok a lusta dögök, akiknek a parancsára én is... én is itt ülök!” – csúszott ki a torkán a félreérthetetlen utalás a kémszerepére, de a tömeg ezt már a lázadás végső bizonyítékaként értelmezte.

A kutyák őrzik a nappali ajtaját, hogy mi ne juthassunk be a jussunkért! De én azt mondom nektek:
Elég volt! Mi dolgozunk a legtöbbet Macskaföldön, nekünk jár a legtöbb házikoszt! Ha kell, karommal és foggal vesszük el azt, ami a miénk!
Én visszaveszem tőlük ami minket illet!

A beszéd elhangzott. A tejespince levegője izzott. És a homályból, a harmadik asztal mellől, tejfröccsös pofával ekkor lépett elő az első regáló: Fröccsös Micó...

Második rész: A láncreakció

Fröccsös Micó lassan, bizonytalan léptekkel indult meg a harmadik asztal homályából. A pofájára rászáradt, savanyú tejfröccs sárgás foltot hagyott a szürke szőrén, a szemei pedig tágra nyíltak a bódulattól és a hirtelen jött, sokkoló felismeréstől. Egész életében érezte ezt a fojtogató feszültséget, de soha nem volt meg benne a szikra, hogy szavakba öntse. Most viszont Herr Macskusz von Karom üvöltése megadta a hiányzó lökést az agyának.

A kocsma csendjében Micó mancsai megcsúsztak a nyálkás padlón, de ahogy közelebb ért a hordóhoz, a hangja – eleinte csak halkan, morogva, magának beszélve – megtörte a fojtogató némaságot.

– Igaza van... – mormogta, miközben a fejét ingatta. – Igaza van! Meglopnak minket!

Körülnézett a teremben. Látta, hogy a többi elcsigázott, koszos udvari macska fellebbezhetetlen döbbenettel bámul rá. Nem kapott ütést, nem kapott leoltást. Ebből az elismerő, néma tekintetáradatból Micó olyan belső energiát szívott magába, amilyet korábban még soha nem érzett. A hálózat visszaigazolta őt. Felbátorodva, a gerincét megfeszítve, jóval nagyobb hangerővel és nyomatékkal folytatta, egyenesen a hordón álló Macskuszra mutatva:

– Nekünk járna a macskapénz! Mi dolgozunk a legtöbbet ebben a retekben, nekünk járna a legtöbb házikoszt! Miért a fotelekben dőzsölnek azok a nyomorult selyemszőrűek?!

A pince levegője egy csapásra megváltozott. A tehetetlenség gátja átszakadt.

Herr Macskusz von Karom a hordó tetején azonnal megérezte a hurok záródását. Látta, hogy az első követője bekapcsolta a tömeget. Hatalmas, hisztérikus hangerővel, a nyálát fröcskölve erősített rá Micó szavaira, végleg berántva a többieket a kollektív csapdába:
– Látjátok?! – üvöltötte Macskusz, és a kancsal szemei szinte vibráltak a győzelmi mámortól. – Ő is tudja! Ő is érzi, hogy igazunk van! Mindenki tudja!
Nekünk van igazunk!

Azzal a szándékos többes számmal, azzal a nehéz, ragadós „Mi”-vel Herr Macskusz bezárta a kört. Többé senki sem volt biztonságban a csend mögött.

A sarokból egy másik ázott kandúr ugrott fel az asztalra, felborítva a tejes tálat:

– Elég volt a szemét evésből! A halszálkából! – ordította.

A pince pillanatok alatt kaotikus csatatérré változott. A macskák egymást provokálva, egymás szavába vágva kezdtek el hangosan felszólalni. A fertőzés exponenciálisan terjedt asztalról asztalra. Herr Macskusz, látva, hogy a kód önfenntartóvá vált, leugrott a hordóról, egyenesen a tomboló tömeg sűrűjébe. Oda ment közéjük, a pofája eltorzult a fanatizmustól, és a nyála Fröccsös Micóéval és a többiekével együtt fröcsögött a viaszlámpa fényében. Együtt örjöngtek, egyetlen ritmusra rángatózva, mint egy veszett, kollektív organizmus. A Macskaföld immunrendszere ezen a napon végzetes sebet kapott.

A sarokban, a bejárati ajtó melletti legmélyebb sötét árnyékban azonban egy nehéz, fekete alak horkantott egyet.
A Macskaőrs egyik morózus Házőrző Kutyája volt az, aki a szokásos razzia keretein belül, utolsó rutinvizsgálatra dugta be a fejét a pincébe. Lógó nyelve ütemesen járt, miközben végignézett a tajtékzó, egymás szavába vágó macskahordán. Számára ők nem lázadók voltak, hanem kezelhetetlen, bódult idióták.

A Házőrző lassan visszafordult a viharos, esős éjszakába, hogy megírja a jelentést, amely másnap reggel örökre és véglegesen megváltoztatja Herr Macskusz von Karom életét.

A Macskaőrs

Másnap reggelre a vihar elült, de a tejespince savanyú, fülledt gőze helyett Macskaföldet egy hideg, nyirkos, szürke köd ülte meg.

Herr Macskusz von Karom a koszos, elhagyatott fáskamra legmélyén feküdt összekuporodva a vackán. A tegnapi diadalmámor teljesen elillant belőle; a fejében a macskafröccs utóhatása kalapált, a gyomra görcsben volt, resszketett a kora reggeli hidegtől. Szédült hányingere volt.. Újra a régi, jelentéktelen, fázós tömegszerencsétlen értéktelen macskának érezte magát.

Hirtelen a kamra vékony deszkaajtaja hatalmas reccsenéssel robbant ki.

A ködből két hatalmas, sárfoltos Házőrző Kutya lépett be. Nem csaholtak, nem haraptak – a fegyelmezett, hivatalos erőszak rideg magabiztosságával mozdultak. Az egyik nyers mozdulattal, a maratott nyakörvénél fogva ragadta meg a reszkető Macskuszt, és rántotta ki az udvari sárba.

– Indulás Besúgó!
Szólt határozottan recsegő hangon.
A parancsnokság látni akar – morogta a nagyobbik eb, miközben hegyes foga villant a szürke fényben.

A Kihallgatás

A Macskaőrs épülete egy rideg, kőből épült pincehelyiség volt a főház alatt. A kihallgatószoba közepén egyetlen vaskos tölgyfaasztal állt, rajta egy pocsolya-színű tálban hideg víz, és a tegnap éjszakai Jelentés.

Az asztal túloldalán a parancsnok, egy idős, ősz pofájú bulldog ült – Mészáros Őrnagy.

Macskuszt odalökték az asztal elé. A foltos kandúr reszketett, a megtört farkát a hasa alá húzta, a kancsal szemeivel a padlót leste. Minden arroganciája eltűnt. Úgy festett, mint a fajtájának legnyomorultabb selejtje. Élete legfélelmesebb napja volt ez. Reszketett a félelme elnyomott mindent benne egyetlenegy dologra tudott koncentrálni a túlélésre. Bár sejtette ennek nem lehet sok esélye ..

Mészáros Őrnagy lassan, nehézkesen végignézett a jelentésen, majd a mancsával ráütött a papírra. Macskusz von Karom összerezzent még kisebbre huzta össze magát.
az Őrnagy hangja mély volt, mint a dörgés:

– Karom... kezdte. Azért küldtünk le abba a mocsokba, hogy jelentsd, ha a lusta macskák egerészés helyett lázadoznak. Erre te magad ugrottál fel a hordóra. Te magad üvöltötted, hogy a kutyák rabszolgatartók, és hogy Bársonyos Cicóék ellopják a jussotokat.

Az őrnagy előrehajolt, a nyála rácseppent a papírra. Közelről figyelte a macska reakcióit.
– Mi volt ez, te senki? Megbolondultál a savanyú tejtől, vagy tényleg azt hitted, hogy te vagy az udvar ura? Mégis mit képzelsz te magadról?
Ki vagy te nyamvadék?!

Macskusz torka teljesen kiszáradt. Tudta, hogy ha most nem jól válaszol, a kutyák azonnal elroppantják a gerincét a kerítés mögött köt ki a hullája. De a zseniális, alattomos túlélési ösztöne működésbe lépett. Rájött, hogyan fordíthatja a saját jelentéktelenségét pajzzsá.

– Parancsnok úr... – nyávogta, a hangját szándékosan vékonyra és szánalmasra véve.
Én csak...
Én csak a parancsot teljesítettem! Láttam, hogy a Macskák nagyon dühösek. Ha csendben maradok, rájönnek, hogy a Macskaőrsnek dolgozom, és széttépnek! Be kellett állnom közéjük. Úgy kellett beszélnem, mint ők, hogy teljesen megnyíljanak nekem! Fröccsös Micó és a többiek... most már mindent elhisznek nekem! Én csak azért csináltam, hogy közelebb kerüljek a maghoz...

Mészáros Őrnagy hátra dőlt a székében, és undorral vegyes megvetéssel nézett a reszkető Macskuszra. Rájött, hogy ez a lény önmagában nem egy dörzsölt, veszélyes lázadó vezér – ő egy gyáva, hazug pozícióhajhász, neurotikus idióta aki a túlélésért bármilyen aljasságra képes. Egy komplett nullponti anomália.

A kutyák szemszögéből a Macskusz-kérdés le volt zárva. Egy senki volt.
Nincs tovább.
Vége van.

A kihallgatásnak ezen a pontján azonban a szoba sötét, hátsó sarkában egy puha, nesztelen léptekkel mozgó alak emelkedett fel a fotelből. A viaszlámpa fénye megcsillant a hófehér, végletekig ápolt bundáján és az illatosított nyakörvén.

Báró Szőrgombolyag volt az. Zsebre tett kézzel (illetve elegánsan a háta mögött tartott mancsokkal) lépett az asztalhoz, és finom, gúnyos mosollyal nézett le a földön kuporgó Herr Macskuszra. Elolvasta a jelentést, látta a Macskuszban lévő torz feszültséget, és a parazita agyában ebben a másodpercben kipattant a rettenetes végzetes ötlet.
Báró Szőrgombolyag lassan odasétált az asztalhoz, puha, tiszta mancsával elegánsan félretolta a koszos vizestálat, és belenézett Herr Macskusz von Karom kancsal, rettegő szemeibe. A fehér perzsa kandúr pofáján nem düh tükröződött, hanem a tiszta, fagyos intellektus gyönyörűsége. Ő nem a Házőrző kutyák egyszerű logikájával gondolkodott; ő egy rendszer-mérnök volt. Egyetlen dolog éltette igazán, minden helyzetből hasznot akart húzni.

– Őrnagy úr – mondta Szőrgombolyag, a hangja olyan selymes volt, mint a legdrágább kanapéhuzat. – Ön el akarja vitetni ezt a... ezt a szerencsétlent a kerítés mögé, hogy ott végezze. De miért pazarolnánk el egy ilyen tökéletes eszközt?
Mészáros Őrnagy meglepődve, és morogva nézett fel a papírokból, nem értette a finomkodó arisztokratát. Macskusz pedig, érezve, hogy a hurok talán mégsem szorul rá, lélegzet visszafojtva figyelt a földről. Talán mégiscsak meguszhatja derengett fel másnapos fejében.

– Nézzen rá erre a figurára, Őrnagy – folytatta Báró Szőrgombolyag, miközben gúnyosan körbejárta a remegő, sárfoltos Macskuszt. – Gyáva, korrupt, nárcisztikus, alkalmatlan mindenre, és a saját fajtáját is gondolkodás nélkül elárulja egy tál meleg tejért. De van egy tulajdonsága, ami ritka:
Szimbiotikus a mocsokkal. az aljadék söpredék pedig vele.
Tegnap éjszaka, ez a senki képes volt harminc lusta, egerészni utáló macskát egyetlen kórusba rendezni. Elhitette velük, hogy a saját sikertelenségükért Bársonyos Cicóék a hibásak. Ez valami rendkivüli!

A báró közelebb hajolt a kutyához, hangját suttogóra fogva, hogy a logikai láncolat csak kettőjük között maradjon:

– Az udvaron túl nagy a feszültség, Őrnagy. A macskák unják a munkát, és előbb-utóbb ellenünk, vagy a Gazda ellen fordulnának. De ha ez a bolond itt megkapja a teret, az összes dühöt ráönti a nappali cicákra. Hadd marják egymást a macskák! Mi pedig, a háttérben, úgy irányítjuk ezt a bábut, ahogy akarjuk. Adunk neki egy kevés macskapénzt, a kutyák pedig szándékosan félrenéznek, ha a piacon üvöltözik.
Hasznos hülye Ő, hiába egy bezárni való bolond, Őrnagy.
Ő a mi fegyverünk.
Ha valami rosszul sül el ráfogjuk, mi tiszták maradunk.
Hiszen ez egy őrült csak rá kell nézni!
Mészáros Őrnagy nem értette teljesen a lényegét, de azt értette hogy most valami olyan nagy dolog következik ami neki is jó lehet.. Arcán durva, elégedett vigyor jelent meg. Ráütött a tölgyfaasztalra, majd lekiáltott a földön kuporgó Macskuszra:

– Hallottad, Karom? A Báró adott neked egy második esélyt. Takarodj vissza a tejespincébe! Üvölthetsz, amennyit akarsz, a kutyáim nem fognak bántani. De ne feledd: a póráz a mi kezünkben van. Ha egyetlen lépést is hibázol, személyesen roppantom el a nyakadat.
Sosem fognak megtalálni !

Herr Macskusz von Karom hátrálva, sűrűn hajlongva, a fülét-farkát behúzva iszkolt ki a Macskaőrs rideg kőépületéből. De amint kiért a ködös, nyirkos udvarra, és a mancsai újra a kinti sárba süllyedtek, a reszketése lassan átváltott valami egészen másba.

A félelem elillant, és a helyét átvette a legveszélyesebb dolog a téboly.

Nem értette a Báró logikáját. Az ő torz, nárcisztikus agya egyetlen dolgot regisztrált: Megcsináltam. Belehazudtam a kutyák képébe, és elengedtek. Most már sérthetetlen vagyok. Kiválasztott vagyok, értékes vagyok. Ettől magabiztossá vált.
Elindult vissza a tejespince felé, de most már nem mint beépített fül, hanem mint a sötétség törvényesített hadura.
Ahogyan sétált egyre jobban kihuzva magát, a kerítés tetején, a szürke ködben egy tarka folt mozdult meg... Cili, a Kerítés-Királynő már ott gubbasztott a lécen, és a bajsza remegett az izgalomtól, látva, hogy a tegnapi lázadó sértetlenül, és épen jön ki a kutyák bázisáról.

A hír szárnyra kel (fertőzés)

A szürke köd lassan gomolygott le a fészkekről és a kerítéslécekről, de Macskaföld lakói ezen a reggelen nem az egerészéssel voltak elfoglalva. A tejespince tegnap éjszakai moraja, a hordó-beszéd rezonanciája még ott vibrált a kinti macskák idegrendszerében. Mindenki feszülten várta az első jelet: mi történt a lázadóval, akit hajnalban elvittek a Házőrzők?