A Kádár-rendszer érlelt, lélektipró alkukra kényszerítő korszaka tette tönkre - talán nem végérvényesen - hazánk társadalmát.

A Rákosi-éra fennen hangoztatott jelszava, miszerint aki nincs velünk, az ellenünk van, arra képes volt, hogy megőrizzen deklasszált elemeket. Kényszerített származás vagy egzisztenciális múlt alapján személyeket, hogy kazánfűtőként vagy mondjuk takarítóként dolgozzanak, százezrektől vették el azt, amiért korábban felmenőik és saját maguk évszázadokat dolgoztak, de volt egy világos határvonal.

Az egyik oldalon vagytok ti, a másik oldalon meg mi.

A ’60-as években aztán végül megindult konszolidáció rengeteg embert oldott fel egy masszában. És mégis kinek lehet joga ezért számon kérni bárkit is? Élni kell, szeretni kell, gondoskodni kell, ezek az igazi parancsok.
Aki nincs ellenünk, az végül velünk van, mondták a múltból okuló kommancsok és így is jártak el.

Alamizsnával és a keleti blokk területén évente engedélyezett kiruccanással, biztos – akármilyen hasznavehetetlen, de azért létező – munkával, erősen korlátozott szabadsággal vagy éppen háztájival _megvették_ az embereket. Egy olyan ellenséggel szemben lehet küzdeni és állva maradni, aki ránk szándékozik törni a vár falait; de ha tüzet rak a bezárt kapu elé és a szivárgó füsttel akar megmérgezni, akkor nem marad esély.

Ambivalens, de a totalitáriusabb, elnyomóbb diktatúrák végül kisebb kárt képesek okozni egy társadalom kollektív pszichéjében és immunrendszerében. Ez a puhává passzírozottság átalakulhatott volna valami számonkérőbbé a rendszerváltoztatáskor, de erre aztán esély sem volt.
Be kell látni, a demokratikus ellenzék mohó volt. Már szinte magukénak érezték a hatalmat a sok évtizedes diktatúra után, és nem mertek, nem akartak várni. Az állampárt meg örömmel vette ezt tudomásul, mert két dologgal tisztában voltak.

Egyrészt azzal, hogy gazdasági pozícióik a kiharcolt – vagyis a l️f️szt kellett azt kiharcolni –, büntetlenséget biztosító, ún. átmenettel megmaradnak, másfelől azzal is, hogy hamarosan az ország a szétesés szélére kerül.

November negyedikén arra emlékezünk, hogy a magyarok mégsem hajtották igába fejüket az ellenséggel szemben, hanem bátran fegyvert ragadtak. Reménykedjünk, hogy van még remény ilyen nemzedékek felnevelésére és talán mégsem törték meg teljesen társadalmunk gerincét a régi nyomorúságok.

Tisztelet a hősöknek!