Tatay Sándor visszaemlékezése Kodolányi Jánosra

"Sosem felejtem egy találkozásunkat a Centrál kávéházban 1939-ben. Ültem összetörten a novellás kötetem kefelevonata felett, amelyet förtelmesen meggyalázott, összecirkalmazott,
pecsétekkel telenyomott, feldúlt, csúffá tett a cenzúra. Lehajtott fejem mellett Kodolányi kopogtatta meg az asztalt a botjával.

- Mit lógatod a fejed?

Leült, én elébe tettem gyötrelmem forrását. Ímmel-ámmal fogott hozzá, de tekintete egyre szigorúbb lett, átszúrta a papírost.

- Remélem, tudod, mi a teendőd - mondta végül.

Ez volt éppen, amit nem tudtam.

- Bemész ennek a cenzúrabizottságnak, vagy mifenének az elnökéhez, és megmagyarázod neki, milyen szörnyű kárt tesznek beosztottjai az irodalomban.

- Értem, de esetleg meg sem hallgat.

- Az esetben szétvered a fejét, akkora mancsod van, mint egy sütőlapát.

- Hatóság elleni erőszaknak vennék ... Börtönbe zárnának.

- Hát aztán? Nem te leszel az első magyar író, akivel ez megtörténik. Kutya kötelességed, nincs mentség.

Tudhatta rólam, hogy nem verem szét senkinek a fejét, de folytatta.

- Azt hittétek, elbújhattak a belső titkos kamráitokba, és írogathattok az időtlenségnek? Hát azt nem. Vagy a hatalommal tartasz, vagy ellene. De a valamire való író akkor is veszélyes,
ha a hatalommal tart. Az irodalom mindenképp törvénybe ütköző cselekmény, mert a hatalommal tarthatsz, de a törvényekkel nem. Az író az igazságért küzd, de a törvények a hatalmat védik.

Hát ilyenek voltak Kodolányi vigasztaló szavai, mégis jobban estek a simogatásnál, mert századunk nagy regényírójának vélem háborgott a lelke.

Nem tartoztam Kodolányi János szűkebb baráti köréhez. de öröm volt mindig véle találkoznom, mert számomra vezérlő szellem volt ő: géniusz. És úgy vélem, e magas rangot megérdemli a nemzet emlékezetében is. Ha nincs még mindig kellőképpen a helyén, majd ott lesz."