Péter-Pál napja – Az aratás kezdete.
Június utolsó napjain őseink az aratással voltak elfoglalva, a hagyomány szerint Péter-Pál napján kezdődtek meg a munkálatok.

A hagyomány szerint Június 29-én kezdték aratni a gabonát az ország több pontján, egy mondás szerint azért, mert a búza „nem vár tovább”. Az aratás nemcsak munka volt, hanem szakrális munka is, azt ünnepélyesen kezdték meg, az aratók a búzaföld szélén megálltak, levették kalapjukat, Istenhez fohászkodtak, hogy minden rendben menjen és sok búzát takarítsanak be. Csak az ima után kezdték el a munkát. A népi hiedelemben már jó előre mágikus eszközökkel biztosítani akarták a jó termést, ezért már tavasztól fokozatosan figyelték a gabonanövény növekedését, Márk napján megszentelték, majd figyelték, hogyan fejlődik. Végül Szent Iván napján megfüstölték a széleket, hogy elzavarják a férgeket és élősködőket.

Régen talán még fontosabb volt az időjárás, mint a mostani, gépiesített világban. Az aratás nagy összefogást igényelt, és kézi erővel történt a munkálatok majdnem teljes egésze. A betakarítás idején használt eszközöket megáldatták, a munka megkezdése előtt kinn a földön imádkoztak a bőséges termésért. Az aratás elengedhetetlen kellékei anno a sarló és a kasza voltak.

A sarlóval való aratás kifejezetten asszonyi munkának számított, míg kaszával csak férfiak dolgoztak. A marokszedés szintén az asszony feladata volt, a kévék bekötése és összehordása ismét férfi munkának számított.

Általában a családok, rokonok összefogtak, és egymásnak segítve takarították be az éppen aktuális gabonát.

Az aratáshoz babonák társultak:
Nem volt jó újhold idején kezdeni, vagy akkor, ha halott volt a faluban, mert mindkettő balszerencsével jár. Nem volt jó kedden vagy pénteken elkezdeni a munkát, mert akkor üres lesz a búza kalásza.

Az arató először levágott egy kalászt, azt derekára kötötte és úgy kezdett munkához, mert állítólag az megvédte őt a hátfájástól.

Tilos volt a megmaradt ivóvizet a tarlóra önteni, mert annak az embernek keléses lesz a lába.

Az aratás befejezése előtt egy csomó gabonát lábon hagytak az égi madarak számára. Sokszor egy marék kalászt hagytak a tarlón, hogy a jövő esztendőben a zivatar kárt ne tegyen a vetésben. E búzacsomóról Rábagyarmat környékén azt tartották, hogy „Szent Péter lovának hagyják abrakul”.

Az aratás utolsó kévéjéhez is kötődtek hiedelmek, általában varázserőt tulajdonítottak neki. Egyrészt abból készítették az aratókoszorút, melynek darabjait gyógyításra is használtak. Ezt a földbirtokosnak adták oda, de az utolsó kalászokból minden arató vitt magával egy csomót és azzal otthon varázslást végzett: beletették az őszi vetőmag közé, volt, ahol a tyúkok elé szórták, hogy sok tojást tojjanak. Az utolsó kéve került télen, karácsonykor az asztal alá, hogy bőséget és termékenységet biztosítson.
/Forrás:Alfahír, Sokszínűvidék/
Őseink és unokáik.