JÁSZMAGYAR HONVÉDEK A DONNÁL

"Hetvenkilenc esztendővel ezelőtt, 1943. január 12-én az urivi erőszakos felderítés vezette be a szovjet 40. hadsereg offenzíváját a Don-kanyarban. Két nappal később Scsucsjénál is támadás indult, amely hamarosan kettévágta a magyar királyi 2. honvéd hadsereg védelmét. Északon a szombathelyi III. hadtest, délen a miskolci VII. hadtest kitartott állásaiban, miközben a pécsi IV. hadtest nagy veszteségek árán vonult vissza. A Führer parancsa szerint az utolsó töltényig kellett tartani, ám a Cramer-hadtest korlátozott célú ellentámadásai megkéstek, a szovjet 3. harckocsihadsereg és a szovjet 7. önálló lovashadtest pedig a magyar 2. hadseregtől délre védekező olasz 8. hadsereg vonalait áttörve bevette Rosszost, így a miskolci seregtestet a bekerítés veszélye fenyegette. 1943. január 17-én kaptak visszavonulási parancsot, és súlyos harcok árán, mozgó katlant képezve hátráltak nyugat felé. A VII. hadtest alárendeltségébe tartozott a budapesti „József nádor” 2. honvéd gyalogezred jászberényi III. zászlóaljának ikeralakulata, a 32/III. zászlóalj is, amelynek jászmagyar bakái e naptól fogva vívtak kilátástalan harcot az ellenséggel, a rendkívüli időjárással és olykor saját szövetségeseikkel is."

A mai évfordulón Babucs Zoltán, a Történeti Kutatóközpont munkatársának írását ajánljuk figyelmükbe.

"A jászberényi 2/III. zászlóalj 1942. január 12-én mozgósított, ekkor állította fel a 32/III. zászlóaljat, amelyet a megszállt ukrán területekre szántak, de végül a keleti hadműveleti területre készülődő magyar 2. hadsereg VII. hadtestének kassai 23. könnyű hadosztályába tartozó kassai 21. gyalogezredbe nyert hadibeosztást. Egy korabeli jelentés szerint a zászlóalj „újoncállománya ezidőben budapesti /ferencvárosi/ és jász, magyar ajkú (…) A ferencvárosiak szabad gondolkodású, felelőtlen, nagyvárosias gondolkodásúak, melyek azonban fegyelemre szorítva igen jó katonának mutatkoznak. A zászlóalj legénységének legnagyobb hányada a környék jász színmagyar lakosságából kerül ki. Kiváló katonai erényei folytán példát mutatnak és elősegítik a nemzetiségek magyarosítását magyar katonaszellem megértését és átérzését.” A keleti hadműveleti területre készülő 32/III. zászlóaljat 1942. június 28-án búcsúztatta Jászberény városa. „Legyetek méltók elődeitekhez. Legyetek eskütökhöz hívek mindhalálig” – e szavakkal köszönt el tőlük emlékparancsában anyaezredük parancsnoka, vitéz Oszlányi Kornél ezredes.
[...]
A jászsági honvédek háborús hátországa, Jászberény és környéke nem feledkezett meg a Donnál küzdő fiairól. Az „adjatok, hogy honvédeink megállják a helyüket…” szellemében 1942 nyarától cigarettát, pénzadományt, illetve három zárt tehervagont megtöltő téli ruhaneműt és óvócikket gyűjtöttek össze a Jászság településein, amelyek java megérkezett a zászlóaljhoz. Támogatták a keleti hadműveleti területen lévő honvédek családtagjait is, különös gondot fordítottak az özvegyek és árvák ellátására.
[...]
A szovjetek urivi támadását követő ötödik napon, 1943. január 17-én (vasárnap) a 32/III. zászlóalj a miskolci seregtest többi alakulatával együtt kapott parancsot a visszavonulásra. A VII. hadtestet addigra már bekerítették a szovjetek, és részekre szakadva tudott visszavonulni nyugati irányba. Visszavonulásuk kezdetéről a 32/9. puskásszázad egyik szakaszparancsnoka, Csáky Kálmán tartalékos zászlós így emlékezett: „(...) semmi tartalékunk nem maradt, az erődítés pedig silány, korszerűtlen. – Mi lesz itt velünk, ha minket is elér a nagy támadás??!! (…) Így érkezik meg 1943. január 17-én a visszavonulási parancs, mit Jány Gusztáv hadseregparancsnok éjjel 2 óra 30 perckor rendel el. Hozzánk, a csapatokhoz 13 óra 30 perckor érkezik lovas hírvivő útján, azzal, hogy szürkületkor kell megkezdeni a visszavonulást, szakaszonként 1–1 raj visszahagyásával, leplezőnek. Kitartani minden áron, az utolsó emberig, reggel 7 óráig. Ekkor a leplező részleg is visszavonulhat.
[...]
Az 1943. januári visszavonulás során a jászberényi zászlóalj véres vesztesége 721 fő volt. Közülük 6-an hősi halált haltak, 11-en meghaltak, 122-en hadifogságba estek és állományuk 50 százaléka – 582 fő – eltűnt. Akik lemaradtak, azok megfagytak a kemény télben, elestek a szovjetekkel vívott harcokban, meghaltak az éhségtől és a kimerültségtől, vagy hadifogságba estek. Volt, akit eltűntként tartottak nyilván, ám később szerencsésen visszakerült alakulatához.
[...]
A jászsági bakák helytállását számos hadikitüntetés adományozás is bizonyítja. Tisztjeik közül ketten a Magyar Érdemrend kardos-hadiszalagos lovagkeresztjét, öten a kardos-hadiszalagos bronz Signum Laudist kapták meg. A tiszthelyettesek, tisztesek és a legénység soraiból ketten a Nagy Ezüst, tizenöten a Kis Ezüst, kilencvenöten pedig a Bronz Vitézségi Érmet kapták meg, többnyire post mortem.
A zászlóalj 90 százalékos anyagi százalékos vesztesége – kézifegyverek 70, nehézfegyverzet 100 százalék – eltörpült amellett, hogy a jászberényi csapattest 1000 fős hadiállományából alig 250 lesoványodott, megtört honvéd tért haza a „doni pokolból”, akiket három hetes egészségügyi karantén után, 1943. május 23-án fogadott Jászberény városa a Hősi szobornál.

(Kiemelt kép: Csáky Kálmán tartalékos zászlós "viharvert" szakaszával 1943. február elején (Forrás: Csáky Attila gyűjteménye))

A teljes írást honlapunkon olvashatják:
https://mki.gov.hu/hu/hirek-hu/evfortulok-hu/jaszmagyar-honvedek-a-donnal

Ha tetszett tartalmunk, kérjük, ossza meg, hogy mások is láthassák