A LOVAK VISSZAJÁRNAK. PONT.

Én ezen az ügyön egy másodpercig sem vagyok hajlandó szégyenkezni. A bukott narancsosok úgy bántak a lipicaiakkal, mintha a nemzeti vagyon valami udvari szuvenírbolt lenne: becsomagolták őket díszajándéknak, aztán elegánsan átnyújtották Londonnak. Hát nem. Ennek vége. Amit elvittek, visszahozzuk. Amit elkótyavetyéltek, visszavesszük. Amit négy lábon küldtek ki, négy lábon hozzuk haza.

És nehogy már nekem bárki azzal jöjjön, hogy „de ez ajándék volt”. A nemzeti vagyon nem attól szűnik meg nemzeti lenni, hogy masnit kötnek rá. A ló attól még ló. Magyar ló. Közpénzből felnevelt ló. NEHOGY MÁR EGY OLYAN EMBERT GAZDAGÍTSUNK VELE, AKI VILÁGÉLETÉBEN KÖZPÉNZBŐL ÉLT.

Ráadásul itthon végre haszna is lenne. Én a külügybe tenném. Azonnal. Ostor Anita mellé. Mert ha valaki ránéz mostanában nyihaha nénire, az látja, hogy NEKI TÁRS KELL. Nem még egy fészekfejű államtitkár. Egy rendes lipicai. Olyan, aki együtt tud aludni vele átlag hat órát, és ha elfogy a mondanivaló, kulturáltan lehet vele kockacukrot ropogtatni.

Bécs? Pozsony? Brüsszel? Tessék vinni a lovat is. Anita tárgyal, a lipicai fújtat. Anita bólogat, a lipicai dobbant. Ha Tusk megszólal, egyszerre nyihognak. EZ MÁR KÉTOLDALÚ KAPCSOLAT. Ennél őszintébb külpolitikai kommunikációt rég nem láttam.

És még pénzt is spórolnánk. A ló nem kér business classt. Nem akar szolgálati sofőrt. Nem ír memoárt. Nem szivárogtat a sajtónak. Ha elege van, legfeljebb elfordítja a farát, ami diplomáciailag még mindig elegánsabb, mint sok mostani nyilatkozat. ️

Szóval igen: HOZZÁTOK HAZA A LOVAKAT. Nem bosszúból. Nem sértettségből. Hanem mert a nemzeti vagyon egyszer csak nem lehet attól külföldi, hogy valaki egyszer jó ötletnek tartotta odaajándékozni.

És ha már itthon vannak, munkára velük.

OSTOR ANITÁNAK EGY LIPICAIT. A KÜLÜGYNEK KETTŐT. A BRIT KIRÁLY PEDIG VEGYEN MAGÁNAK.