Az írónak megadatik az a lehetőség, hogy a kor társadalmi eseményeit egyfajta morális laboratóriumként működő műben formálja jövőképpé, amellyel aztán könyörtelenül szembesítheti a jelent. Ezzel próbálkoztam magam is 2025-ben, amikor megírtam és publikáltam a Valami bűzlik Pannóniában című novellámat, amely szöveg aztán az Isten hozta az Európai Birodalomban című kötet része lett. Most, hogy a szemem, szemünk láttára öltött valóságot egy Netflix sorozatnak is beillő politikai kampány illetve annak második évada, ami már a kormányzás helyettesítő permanens kampányról szól, úgy gondoltam, hogy részletekben közzé teszem a már félig meddig beteljesült jóslatnak is beillő szöveget. Sajnálom, hogy így alakult. Egyetlen pozitívumot tudok - egyelőre - megnevezni a helytartó úr ténykedéséből: szinte kimeríthetetlen élményanyaggal ajándékozza meg a kortárs írókat - már ha lesz bátorságuk élni vele.
És akkor lássuk az első részt:
Valami bűzlik Pannóniában

– Elnézését kell kérnem, excellenciás uram, de a tömeg miatt kénytelenek leszünk a hátsó bejáratot használni.
– Rendben. Vezessen!
– Köszönöm a megértését. Uraim, fáradjanak utánam!
Floris de Wittét, az Unió tejhatalmú főtárgyalóját és kíséretét meglepetésként érte, hogy az egykori főúri palota sértetlenül vészelte át az elmúlt napok zavargásait. A folyosók, melyeknek falát egyszerű sávozású selyemdamaszt kárpit borította, a szalonok, melyeket valaha fehér, kék és vörös színűre festettek, még mindig teljes pompájukban tündököltek – a falakat nem pettyezték golyónyomok, és sem a mennyezetet, sem az intarziaberakásos, selyemfényű parkettát nem szennyezte kosz, mocsok, nem feketítette el égésnyom, nem borította be a rombolással és fosztogatással együtt járó törmelék, no és a hatalommal szembeni lázadás szimbólumai: a szétszórt hivatalos papírok. A bútorok is kivétel nélkül a helyükön maradtak, egyetlen tárgy sem hiányzott vagy tört össze a berendezésből; hiánytalanul, egyetlen karcolás vagy felhasadt szövet nélkül álltak a helyükön, szinte csak arra várva, hogy a palota új lakói használatba vegyék őket. Az érintetlen kristálycsillárok ragyogó fénye betöltötte, és méltósággal ruházta fel e tereket.
Milyen érdekes – tűnődött el de Witte –, az Unió minél keletibb tartományába megy az ember, a lakosság annál jobban tiszteli a hatalom intézményeit és a nekik helyt adó épületeket.
Galliában már nem állt ekkora becsben az állam. Az újabb ukrán–orosz háború okán megemelt adók és az eltörölt agrártámogatások miatt tiltakozó, jobbára vidéki fehér munkásokból és gazdákból álló tömeg megrohamozta, feldúlta, kifosztotta, majd felgyújtotta az ottani biztos rezidenciájául szolgáló egykori köztársasági palotát. A tüntetőket bizalmasai körében csak fogatlanokként emlegető galliai biztos, Daniel Bonnet csupán nagy üggyel-bajjal tudott megszökni az őt lincseléssel fenyegető népharag elől. „Kénytelen voltam álruhában menekülni, pályaudvarokon aludni és szükségkonyhákon enni” – mesélt a mindössze néhány napig tartó kalandos bujkálását követően megpróbáltatásairól a főbiztosi kihallgatáson. Galliában azóta rendeződött a helyzet. Az adókat ugyan nem csökkentették, és a gazdák sem kapták meg az agrártámogatást, ámde a soraikból kikerülő új biztos ígéreteinek és az odavezényelt rendfenntartóknak végül mégis sikerült lecsillapítaniuk az elégedetlenkedőket. Egyelőre tehát helyreállt rend. Ám olyan idők jártak, ha ki is aludt valahol egy láng, máris újabb helyen gyúltak tüzek a birodalomban. A főbiztosnak és a De Wittéhez hasonló brüsszeli bürokratáknak nem sok idejük maradt, hogy komolyan elgondolkodjanak Gallia jövőjéről. Máris rohanhattak egy újabb forrongó tartományt lecsillapítani – ezúttal Pannóniában bűzlött valami.
Úgy tűnt, hogy errefelé volt ugyan foguk az embereknek, vagy ha mégsem, akkor nem ez volt a legnagyobb gond a megjelenésükkel. Büdösök – a helyi biztos és környezete csak ekként emlegette a vezetésükre bízott derék polgárokat, amint egy rejtett felvételből kiderült. De a lázadáshoz vezető sérelmek közt ez a sértés csupán az utolsó csepp volt a pohárban. Az Oroszországgal szemben kivetett szankciók haszontalansága újabban még elszántabbá tette az Unió vezetését, ezért úgy döntöttek, hogy az agresszorhoz fűződő utolsó kereskedelmi szálakat is elvágják. Mivel korábban hiába tiltották meg az Oroszországból származó mindennemű energiahordozó behozatalát, és azok a semleges országokon keresztül továbbra is ömlöttek az Unióba, úgy döntöttek, hogy ezentúl lezárják ezeket a kereskedelmi csatornákat is. A gáz ára az egekbe szökött, és az egyszerű polgár, különösen télen, ezerszer is meggondolta, hogy megnyissa a melegvízcsapot.