Amikor Izrael népe ott bolyongott a pusztában. Isten megszabadította őket, csodát tett velük, utat nyitott a tengeren át, kenyeret adott az égből — de az emberi szív hamar felejt. És mikor Mózes sokáig nem tért vissza a hegyről, a nép nyugtalanná vált.

Kellett nekik valami, amit látnak.
Valami, ami csillog.
Valami, ami erőt mutat.

És készítettek egy aranyborjút.

Pedig nem gonosz emberek voltak azok mind. Csak jobban kezdtek bízni az aranyban, mint az Istenben.

Ez az a történet minden nemzedéknek szól. Nem csak a zsidóknak. Ez a történet különösen szól a magyarokhoz, mert sokan túl közel kerültek az aranyhoz és túl messzire az Istentől.

Égbe emelet Mercédesz, luxusvilla, méregdrága táska, és annyi mindent lehetne sorolni, egyszóval rengeteg aranyborjú volt. Nem lehet két úrnak szolgálni, "nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” – írja a régi Könyv.

Sok magyar ember nem azért állt a nemzeti oldal mellé, mert tökéletesnek hitte. Hanem mert hitt abban, hogy van még Magyarországon hit, nemzet, család, tartás és keresztény gyökér. Hitt abban, hogy a hazát nem szabad odaadni sem idegen érdeknek, sem lélektelen világnak.

Ezt a hitet nem szabad kigúnyolni, mert ez sok ember számára őszinte volt.

A hatalom önmagában nem bűn.
A siker sem bűn. A gazdagság sem az. A baj ott kezdődik, amikor az ember már azt hiszi: nélküle megállna a világ.

Amikor a szolgálatból önbizalom lesz, az önbizalomból kevélység, a kevélységből pedig távolság az emberektől.

Az erdélyi havasokban epült faházat soha nem a szél dönti össze, hanem a korhadás odabent. Amikor nem vesznek tudomást arról, hogy néhány zsindely hiányzik, és ázni kezdenek a gerendák. Lassú folyamat, de végzetes.

A Biblia nem azért örök könyv, mert régi, hanem mert az emberi szív nem változik.

Ezért olyan különös és mégis megrendítő az a kép a Karmelitából: a nyitva hagyott Biblia Dániel könyvének negyedik részénél.

Ott áll Nabukodonozor király, a nagy uralkodó, s végignéz a birodalmán. Erősnek látja magát. Megingathatatlannak. És akkor megszólal az ég figyelmeztetése.
Isten nem haragból és nem végzetes ítelet okán engedte meg a bukást a királynak — hanem azért, hogy meglássa: minden hatalom mulandó, és annak adja akinek akarja.

Ez a történet nagyon megrázó, de az üzenete mégsem a bukás,
hanem az, hogy van visszatérés.

Van pillanat, amikor az ember újra felemeli szemét az égre.
Van pillanat, amikor a kevélység helyére alázat kerül.
És ahol alázat születik, ott Isten még a romokból is tud jövőt építeni.

Ehhez viszont szükség van megújulásra, megtisztulásra, hogy újra fontosabb legyen a becsület a pompa helyett.
A szolgálat a gőg helyett.
Az igaz szó a tapsnál.

Mert egy közösséget, egy pártot, egy vezetőt nem az ment meg, ha soha nem hibázik.
Hanem az, ha van ereje bűnbánatra, megtisztulásra és Isten felé fordulni.

Talán ezért maradt nyitva az a Biblia éppen ott, mert a történet még nincs befejezve.

Ha egyetértesz ezzel, kérlek oszd meg, és írj véleményt erről kommentben!