Megemelem a kalapom Gulyás Virág, vagyis Gulyás Virág kimondja előtt. Lehet politikai alapon (vagy egyéni ízlés miatt) szeretni vagy nem szeretni, de elképesztő az a profizmus és szorgalom, amivel felépítette az oldalát, angolul-magyarul is ír, videókat készít, és mindenre rögtön reagál.

Az ún. konzervatív oldal sokáig szájtátva nézte, ahogyan a különböző – többségében liberális – véleményvezérek felemelkednek. Így voltak régebben az online sajtóval is, „mi az az index?, vége lesz hamar, az emberek a lapokat olvassák!”.

Vannak e véleményvezérek között olyanok, akik pusztán gyűlölködnek, és közben egyszerűen becsatornázzák mások gyűlöletét (vagy öngyűlöletét), mások legalább viccesek, vagy valamennyire eredetiek, esetleg még értenek is ahhoz, amiről beszélnek. S igen, sokszor joggal röhögtek, hörögtek a különböző ügyeken – „ügyesen” csúsztatva, lódítva-tódítva közben.

Persze, a többségüknek egyetlen műsorát nem tudnám végignézni, és nem azért, mert politikailag máshogy gondolkodnak, hanem azért, mert silányok, és árad belőlük a harag, a kisszerűség. Ismétlem: nem mindannyian ilyenek. Vannak nézhetők, ki tagadná, hogy Gulyás Marci szakmailag ügyes – és ügyesen vágott... – interjúkat készít, etc.

De ez teljesen mindegy, mert nem az a lényeg, hogy én mit gondolok. Hanem az, hogy már régen átalakult a világ. S bárkitől lehet tanulni. Az, ahogyan felépítették magukat (illetve sokszor őket) az eltanulható, megismételhető, márcsak azért is, mert ők sem egyfajta úttörők (vagy partizánok), egyszerűen ügyesen kiképezték, kitanították őket, vagy egyszerűen ellesték, hogy mit művelnek máshol már hosszú évek óta. S persze: tehetségesek voltak és szorgalmasak. S persze: a YT és a többi is „ügyesen” „megtolta” őket.

Viszont haragjukban is színesebbek voltak. Nem azt láttuk, hogy mindenről mind ugyanazt mondták: Brüsszel háborút akar! Hanem azt, hogy mind minden fontos témáról ugyanazt mondta – de máshogy ugyanazt! Ügyesen ugyanazt. Kicsit megfűszerezve ugyanazt. Néhány saját gondolattal kiegészítve ugyanazt. Mint az ún. ellenzéki sajtó. Ugyanúgy elhallgatták a nekik kellemetlen (értsd: az áradást megzavaró) ügyeket, de mivel a telexen közben a horgászástól elkezdve mindenről olvashattál valamit, a dühös vagy nem dühös olvasó ezt észre sem vette. (Vagy nem érdekelte).

Ehhez képest a jobboldali médiát egyre inkább a rákosista stílusú propaganda uralta. (És ez akkor is problémás, ha joggal röhögtünk az áradós filmen, mert arra a napfényes propagandára Goebbels és Révai József egyszerre csettintett volna.) Nem kívánom ezt most alaposabban kifejteni (majd jövőre, mint az Újpest!), és senkit sem akarok megsérteni, nem én hordom magamnál a Bölcsek kövét. Viszont hozzátok hasonlóan én is látom, hogy mi működik. Tóth Máté, Az energiajogász vagy századvéges kollégám, Hortay Olivér és persze mások is bebizonyították, hogy komoly szakmai tudással, és állandó (!) jelenléttel, gyors reagálással bizony nagyon komoly táborokat fel lehet építeni, meg lehet szólítani.

Nem ez a jövő, ez a jelen. Hőböröghetünk, hogy így a Facebook, meg úgy a Tik-Tok, meg a Reddit az amúgy is »radikális balosoké«, meg az otthon matyizó (de boomer vagyok) hackereké, vagy inkább egyszerűen kapcsol az ember, és arra használja ezeket a felületeket, amelyekre tökéletesek: hogy eljutassuk másokhoz a nekünk fontos történeteket, a saját narratívánkat. (Nagy a szám, magam sem használom egy jó részüket. És nem tudnám megmagyarázni, miért nem).

Persze az is biztos, hogy ehhez nagyon komoly szellemi, lelki, fizikai (!) erő kell. Mindig ott lenni, mindig posztolni, mindig reagálni, és bírni a rengeteg sértést, fröcsögést, salakot, amellyel az aktuál-politizálás jár. És közben megmaradni önmagunknak, nem elszállni a rajongástól, és nem túl komolyan venni az ártó szándékkal írt kritikákat.

Máskülönben Gulyás Virág egy kicsit Borvendég Zsuzsára emlékeztet. Nagyon sok remek történészt ismerek. Sok olyat is, aki nagyon jól ír, és mindent tud a szakmáról (Máthé Árontól elkezdve Horváth Attilán „át” számtalan barátomat, jóismerősömet és kollégámat fel tudnám sorolni), de Zsuzsa volt az, aki még jóval előttem áttört egy olyan ajtót, amit előtte nem nagyon tört át senki.

Fáradhatatlanul járta az országot, minden fárasztó vagy érdekes kérdésre válaszolt, és egyszerűen nem lehetett leállítani. S persze talált egy olyan témát, amit addig mindenki ügyesen elkerült (vagy nem sikerült ezzel korábban áttörni a nyilvánosság falát), az impexeket, amellyel elérte, hogy őt ma sem lehet megkerülni. Most már politikus, de ugyanaz a hajlíthatatlanság és eltökéltség jellemzi, amely annyi – jó értelemben vett – rajongót szerzett neki az elmúlt évek alatt. Plusz – és ez fontos – szakmailag kikezdhetetlen. Láttam őt Brüsszelben, hihetetlen, hogy milyen hamar kitanulta ezt a szakmát is.

Irigylem – ezt vegyétek jó értelemben – az erejüket, a fáradhatatlanságukat, s persze jól tudom, hogy közben ők is emberek. Elfáradnak, elbizonytalanodnak, néha azért pihenniük is kell. Mégis inspirálnak. Szidhatjuk ezt a posztmodern kort, de van egy nagyon jó oldala: a közösségi oldalakat, a különböző kommunikációs csatornákat jól használva a „rendszert” megkerülve is felemelkedhetünk.

A jelen és a jövő a véleményvezéreké. Is. Jó lenne, ha – politikai oldaltól függetlenül – egyre több olyan ember is felemelkedne, aki nem csak gúnyolódni, vagy üvölteni, ventilálni akar, hanem mondanivalója is van.