Vitályos Eszter posztja

Drága Paralimpikonjaink!

A Ti erőfeszítéseitektől mi mindnyájan erősebbek lettünk!

Olyan könnyen van meg a baj, gyakran elég egy pillanat, hogy az életünk összeomoljon.
Most azonban gyönyörű leckét kaptunk parasportolóinktól, kitartásból, hitből, szeretetből.

Ekler Luca 10 évesen stroke-ot kapott, és baloldalára teljesen lebénult, az orvosai kerek-perec megmondták, hogy számára itt ért véget a sport. Három év küzdelem után azonban rátalált az atlétikára, ma a parasport olimpia bajnokaként az épek között is versenyez, hogy híd legyen az épek és a fogyatékosok között, segítse az elfogadást.

Dávid Krisztina hat évesen, egy szívműtét közben elkövetett orvosi műhiba következtében került kerekesszékbe. Igy kezdte meg sportlövői karrierjét, ami most, negyvenhat éves korára egy paralimpiai bronzban csúcsosodott ki. Más ember számára már a rengeteg edzés is megoldhatatlan feladatnak tűnik, ő meg egyetemet végzett informatika szakon, majd pszichológián, jelenleg is a mesterképzésre jár. Mindezt a napi munkája mellett!

Illés Fannit pedig már a szülőszobában újra kellett éleszteni. Ez ugyan sikerült, de szüleinek azt tanácsolták, haza se vigyék a kisbabát, jobb lesz neki egy olyan intézetben, ahol ápolni tudják, mert nincsenek lábai és a kézfeje sem nőtt ki rendesen, s szellemileg is sérült. A családja azonban ezt elképzelhetetlennek tartotta… Számomra, szülőként az olimpia legszívbemarkolóbb pillanata az ő nyilatkozata volt, ahogy szüleinek megköszönte a támogatásukat.

„Rengeteg pofon után kellett felállnom. Amilyen keményen kaptam a pofonokat az élettől, én mindig fel tudtam állni. Én mindennél jobban szeretek úszni, én imádok meghalni az edzéseken, beletenni a száztíz százalékot. Nagyon szeretném megköszönni a szüleimnek a támogatásukat, főleg édesapámnak, aki 17 évvel ezelőtt levitt az uszodába és hitt bennem. Azt se tudtuk, mit csinálunk, csak felkeltünk hajnal ötkor és mentünk le egy 22 méteres medencébe, ahol apukám felkészített, pedig nem edző. És nagyon köszönöm, hogy kitartottak mellettem, pedig rengeteg kudarcunk volt, és ők ugyanúgy boldogok voltak és büszkék voltak rám. Azt üzenem az embereknek, higgyenek önmagukban és azokban, akik körülveszik őket! Higgyenek abban, amit csinálnak, még akkor is, ha kudarcok érik őket, mert mindenből fel lehet állni.”

Nem kicsinyítve egyikünk gondjait sem, de ennyit a napi apróbb-nagyobb problémáinkról…

Ugye, hogy nincs olyan, ami nem lehetséges?

Drága Parasportolóink!

Csodálatos tanítók vagytok!

Mindent köszönünk nektek!