Tisztában vagyok azzal, hogy valamennyi közéletet vagy közhangulatot érintő poszt alatt óhatatlanul beindul a politizálás. Nyilván ez a poszt is ki fogja váltani ezt az ingert. De nem érdekel. Ami viszont érdekel…nem, nem is ez a jó szó… Ami nagyon zavar, hogy szinte napi szinten olyan posztokba botlok, melyek arról szólnak, hogy a magyarság megérett a pusztulásra, ez az ország egy minden értéket elnyelő láp, innen mielőbb menekülni kell.
Másképp látom.
Én ebben az országban születtem, amit szerencseként élek meg, mert csodálatos természeti adottságokkal rendelkezik, mert van egy Balatonunk, ahol a gyerekkoromat töltöttem, mert itt élnek a szüleim, a testvérem, a családom, a barátaim és természetesen van itt néhány jól megszokott ellenségem is.
Vannak kiváló sportolóink, művészeink, tudósaink, hadd ne kelljen mindet pusztulásra ítélnem, csak mert nehézségeim vannak, nehézségeket mérnek rám.
Rajongok a magyar nyelvért, tanulom a mai napig, hiszek ebben az örök szerelemben, és csalódottsággal tölt el, amikor egy fesztiválon meginterjúvolt fiatalnak előbb jut eszébe egy szó angol megfelelője mint a magyar.
Kötődöm tájakhoz, itt élő emberekhez, itt vannak a gyökereim, ne tessék őket savval öntözni, mert az nem segít. Nem segít a károgás, és meggyőződésem, hogy a felülről érkező csapásoknál még veszélyesebb a belső rothasztás.
Ne értsetek félre! Engem is érint a legtöbb kedvezőtlen döntés mind anyagilag, mind erkölcsileg, biztosíthatlak benneteket, képes vagyok átérezni az ellehetetlenítettség, a tehetetlen düh és kétségbeesés érzéseit is. De ennek ellenére sem vagyok hajlandó csatlakozni a “hisztérikus hazatiprás” – divatjához, nem akarom utálni és leostobázni azt, aki másképp gondolkodik/érez mint én, mert ez a magatartás szerintem a felülről ránk mért csapásoknál is gyorsabban szedi áldozatait.