Valamikor, húsz-huszonöt éves fejjel éjjeleket vitatkoztunk át különféle szegedi, budapesti kocsmákban, győzködtük egymást, de leginkább magunkat, hogy mi volna a világ rendje, miért hülye Torgyán, hogy Antall úriember vagy sznob, az SZDSZ pedig sózva esetleg natúr fogyasztandó.

Mindennek persze semmi értelme nem volt, de hát ha fiatal az ember, akkor bírja szuflával....

Nem tudom, mikor ébredtem rá, hogy a politikai véleménykülönbség nem erőszakkal elválaszt, hanem a természetes helyünkre sorol bennünket. Hogy az árokásás voltaképpen egészséges ösztönre vall, a nihilizmus azonban halálos állapot.

Rengeteg olyan ismerősöm akad, aki másképp gondolkodik, néhányukat meghívtam a kerti bulinkba, igyekeztem normális arcokat keríteni köréjük, hogy jól érezzék magukat. Azonban az ilyesminek vagy az lett a vége, hogy mindenki udvariasan mellébeszélt, vagy ha bárki egy kicsit bunkóbban viselkedett, rögvest összevesztek. Volt valami értelme? Semmi!

Aztán észrevettem, hogy ha olyan barátaimmal jövök-megyek, főzök, mulatozom, akikkel máskülönben hasonló a világnézetünk, rögtön abbamarad a politikai diskurzus, és sokkal értelmesebb ügyekről, utazásról, zenéről, családról is beszélgetünk, míg másképp gondolkodókkal nemigen. Ha igen, akkor pedig sunyin mindenki arra gondol magában, hú, de intelligens vagyok, ez a fazon teljesen más, mint én, mégis elfogadom őt a minősíthetetlen véleményével együtt. Valójában baráti körben kell lenned ahhoz, hogy a valóban fontos (és nem feltétlenül csak politikai) dolgokról őszintén vallj, aki teljesen különbözik, azzal nagyon nehéz a párbeszéd, mert a felek folyamatosan önkontrollra kényszerülnek. Az eredmény pedig kétséges, nyilván nem az a tipikus helyzet, hogy valaki a homlokára csap, hogy hoppá, Magyar Péterre szavaztam, de mostantól Novák Előd az én emberem, vagy eddig vitorláztam, mostantól viszont rapzenész leszek.

Őszinte kíváncsiság közéleti ügyekben? Ugyan már! Magyarországon soha nem létezett, nincs, talán nem lesz olyan keep smiling világ, mint Amerikában, ami persze sokszor csak máz, de mégsem ronda tőle az ember pofája. Nálunk a bunkóság az erő. Hidd el, az ország kétharmada így gondolja, és akárhova szavazol, ha nem állsz be Bunkóciában a sorba, a milliónyi tömegember gyengeségnek véli a kívülállásodat.

Na, mindegy.

Mindezt csak azért írtam le, mert megtaláltam egy néhány évvel ezelőtti cikkemet, amit - talán - nem szokatlan, inkább rendhagyó őszinteséggel írtam meg. Emlékszem, mások mellett két fiatalkori barát keresett meg utána. Az egyik azt mondta, szemétláda vagyok, idióta, mindig is tudta, de nem akarta megmondani eddig. A másik meg annyit mondott, köszönöm. Akkor azt éreztem, remek cikket írtam, mert ha a publicista nem punk, hajítófát sem ér.

Őszintén mondom, bárcsak másról kéne cikket írni Szeretetországban! Bárcsak ne dobnám újra a köz elé ezt a néhány gondolatot, annak reményében, hogy a gerinced kiegyenesedik, az agyműködésed helyreáll, a szíved megdobban! És bárcsak a mindannyiunkban ott lappangó álhumanista szólamot, hogy jaj, nagyon megértő és toleráns vagyok, olyan szép a világ, hogy különbözőek vagyunk, ezért minden nap majális van a lelkünkben, örökre elvetjük.

Nem.

A harsonákat megfújták, a seregek felsorakoztak, és a mi világunkért küzdünk, nem a másikért. Erről szól a popszakma, nagyon sajnálom.

Menyivel nehezebb leírni ezt, mint szolgálni és nyalni.

Itt a cikk... 2019-ből, de nyilván 2026-ban is érvényes.

---- ---- ---- ---- ----

Vagyok, aki vagyok. Neked viszont fogalmad sincs, ki vagy.

Nem, nem akarok veled megegyezni semmiről.

Beszélgetni sem szeretnék, ha nem muszáj.

Nekem a vidék, neked a Pozsonyi út. Nekem a csend, neked a zsivaj. Nekem a horgászverseny, neked az alternatív színház. Nekem az Alföld, neked Alföldi.

Enyém a valóság, tiéd a látszat. Enyém az antikvárium, tiéd a Tumblr. Enyém a szex, tiéd a pornó. Enyém az asztaltársaság, tiéd a flashmob. Enyém a publicisztika, tiéd a blogolás. Én már otthagytam a Facebookot, te ott élsz.

Én fröccsöt iszom (ittam), te belga sört. Én füvet nyírok, te füvezel. Én olykor kötök nyakkendőt, te zakót sem veszel.

Nekem a piros-fehér-zöld, neked a szivárványszínű. Nekem a zöld-fehér, neked még csapatod sincs. Nekem a gólöröm, neked a dühroham, ha győznek a magyarok.

Nekem Erdély, neked Románia. Nekem Mátyás király, neked Eörsi Mátyás. Nekem az aradi vértanúk, neked az Aradi utca. Nekem 1956, neked 1957. Az én apám a szabadságharcos, a te apád a gyilkos oldalon. Én azt hallottam otthon, hogy a kommunisták gazemberek, te azt, hogy hősök. Mi Szabad Európát hallgattunk, ti Kádárt Jánost május 1-jén. Ti kétségbeestetek 1989-ben, mi fellélegeztünk.

Nekem A hét mesterlövész, neked a Salo, avagy Sodoma 120 napja. Nekem Michael Corleone, neked a két egymásra gerjedő cowboy. Nekem Koszta József, neked Hermann Nitsch. Nekem a P. Mobil, neked Müller Péter Sziámi. Nekem Németh László, neked Nádas Péter. Nekem Móricz, Mikszáth és Tömörkény, neked Krasznahorkai, Závada és Karafiáth.

Nekem Magyarország a fejemben van, neked térkép e táj. Nekem mindenütt barátok, neked mindenütt ismeretlenek. Nekem Magyarkanizsa, Kispiac, Köröstárkány, Zetelaka, Beregszász és Komárom, neked senki és semmi a Kárpát-medencében.

Én büszkén itthon, te alázatosan Londonban. Nekem mindenütt jó, de a legjobb itthon, neked mindegy. Nekem a honvágy, neked a nyelved hátrafelé öltögetve. Nekem kelet és nyugat, neked csak nyugat.

Nekem Isten, neked önmagad. Nekem a kötelességek, neked a jogok. Nekem a haza, neked az állam. Nekem az ember, neked a lakosság. Nekem a beszélgetés, neked a statisztika.

Nekem a rend, neked a bomlás. Nekem a hagyomány, neked a forradalom. Nekem a szakralitás, neked az olcsó izgalmak. Nekem az ész és a szív, neked a gyomor és a könyök.

Az én barátaim gazdálkodók, katonák, erdészek, vadászok, a tieid szociológusok és lakásfoglalók. Nekem a magyar nyelv, neked az affektálás. Nekem a lövészklub, neked a kommentelés. Nekem a hadsereg, neked apuci elintézte, hogy otthon maradj.

Nekem a saját főztöm, neked gyorsétkezdék. Nekem a vasárnapi ebéd, neked két falat a mozgólépcsőn. Nekem a család, neked a magány. Nálam a kutya házat őriz, nálad élettárs. Én szomszédolok, te azt sem tudod, ki lakik melletted.

Nekem a hit, neked a hitetlenség. Nekem az akarat, neked az ötletelés. Nekem a tisztelet, neked a pimaszság.

Nekem a népszerűség, neked az irigység. Nekem a nevetés, neked a vicsor. Nekem az örök élet vágya, neked a földi élet vágya.

Vagyok, aki vagyok. Neked viszont fogalmad sincs, ki vagy.

Miért, miről is kellene beszélgetnünk?

Én jobbra, te balra, oké?