Dél-Afrikában évente nagyjából 20 ezer gyilkosság történik. Az ANC-nek igaza volt abban a ’90-es évek elején, hogy a fehéreknek nem lesz annyira rossz az új rendszerben, mint a feketéknek volt az ️partheid alatt, ugyanis a fehéreknek sokkal rosszabb. 100 ezer búr farmerre megközelítőleg 313 gyilkosság jut egy évben, ami duplája a már rég anarchiába fulladt Irak gyilkossági mutatóinak.

És hiába telnek az évek, erről nem pc Európában beszélni. Hiszen csak fehérekről van szó, azokat meg mindenképpen súlyos és helyrehozhatatlan bűnök terhelik, a kolonizációval olyat húztak maguknak a kozmikus karmabingón, ami az örökkévalóságig megváltotta a jegyüket egy horrorvasútra. Ez van, tessenek méltósággal kℹ️halni!

Imádjuk az egyenlőség harcosait ünnepelni, mindenki fontos és értékes, minden különbözőség és megkülönböztetés védendő, egészen addig, amíg ún. alapból elítélendő csoportokról beszélünk.

Itt kanyarodunk vissza Mandelához. Mert az, hogy ő és hasonszőrű társai - mondjuk Che Guevara - ma inspirációs idézetek elkoptatott sordíszei, pólókon szereplő sztárok, az pont ennek a nivellációs folyamatnak a terméke.
Nem bírunk, nem tudunk dűlőre jutni afelett, hogy aki egy igazságtalan rendszer ellen harcol, az nem kap felmentést egy tette alól sem, csak azért, mert szeretnénk Rózsa Sándornak látni - aki maga sem volt több, mint kötélt érdemlő rablógyilkos.

Mandela egy igazságtalan helyzetből harcolt ki még rosszabb állapotot. Nem egy álmodozó tekintetű, angyali, a világ jobbá tételéért harcoló, legjobb esetben is naiv fantaszta volt, akinek a propaganda beállítja, hanem a rend ellen fegyveres harccal is küzdő kriptokommunista. Az ilyeneket amúgy terroristának hívják és minél hamarabb, minél hosszabb időre kivonják őket a forgalomból.

Mandela hozta létre 1961-ben a Nemzet Lándzsája nevű terrorcsapatot, amely bevallottan egy földalatti félkatonai szervezet volt és egyértelmű célként fogalmazták meg, hogy szabotázsakciókkal próbálják kicsikarni az általuk óhajtott célokat. Tudjátok, mint a Fekete Szeptember, az IRA, az ETA és az ehhez hasonló társulások. Gyilkosokról beszélünk, akik ártatlan emberek vérében gázolva igyekeztek _jobb_ világot elhozni.

Az ANC fegyvereseinek kedvelt kivégzési módja az ún. nyaklánc-módszer volt. Ez abból állt, hogy az elfogott fehér nyakába egy petróleumba mártott autógumit raktak, amit aztán meggyújtottak. A haláltusa nem ritkán 15-20 percre is elnyúlt. Ezekről a mészárlásokról későbbi fellépésein sokat beszélt Mandela véreskezű felesége is.
Civilizált helyeken, mint Kolumbia vagy Nicaragua, az ilyet maffiának nevezik.

Nahát, mint egy kommunista, világjobbító kísérlet! Csak azt kéne már lassan látni, hogy nem adott országokban kísérleteznek a profi társadalomért a srácok, hanem egy lakatlan szigeten egymás ellen, aztán akik a végén megmaradtak, azokhoz már egy speciálisan antikommunista, helikopteres békehadtest bőven elég.
Mondjuk Chile közelében.

1962-ben Mandela végigturnézta Afrikát, hogy pénzt gyűjtsön fegyverekre, végül - ki érti ezt a civilizálatlan attitűdöt - amikor hazaérkezett, a hatóságok azért mégis meg akarták tudakolni tőle, hogy miért szeretné csatatérré változtatni az országot? Így aztán amikor 1963-ban lecsaptak a szervezkedésre, fény derült arra, hogy az ANC-t, a dél-afrikai kommunistákat és a Nemzet Lándzsáját összefogva azon dolgoztak Mandeláék, hogy több tízezer szovjet gyártmányú aknát és több mint 200 ezer, szintén szovjet kézigránátot hozzanak az országba.
Feljegyzéseket találtak arra is, hogy a keleti blokk országai és a Szovjetunió pénzelte volna egy kommunista forradalom kirobbantását Dél-Afrikában.

Lehetetlen elképzelni, ugye? Hiszen a 20. század második felének dél-amerikai és afrikai történelme nem azt mutatja, hogy a hidegháborút szatellitállamokkal vívták a nagyok, és töménytelen pénzt öntöttek egy-egy pártba, hogy bizonyos narratívákat érvényesítsenek. Sajnos ennek általában nem olyan nevetséges jelei adódtak, mint Gus Hall politikai karrierje.

Mandela tárgyásán a bizonyítékok között szerepelt az általa jegyzett, Hogyan legyünk jó kommunisták című szamizdat kézirat is. A tényeket azért fontos tudnunk, mert így egyértelmű, hogy Mandelát terrorizmus miatt ítélték életfogytiglanra és nem azért, hogy később Beyonce valamelyik nótájára összevághassanak egy klipet az idős Mandeláról, ahogy Obamával sétál, és ennek hatására a gettóban hirtelen mindenki a kosárlabda és a rap mellett dönt.

A politikai folyamatok aztán úgy alakultak, hogy Mandeláék kerültek a győztesek oldalára. Az 1970-es években a nemzetközi közösség évente dollármilliókkal dotálta az ANC-t, a későbbi lazulással pedig már Moszkva is nyílt módon adományozhatott 1985-ben szintén súlyos pénzeket a pártnak.
Dél-Afrika mára a n€mi erőszakoknak is fáklyavivője, minekutána 100 ezer nőből évente 137-et €rőszakolnak meg.
Ezek a mindennapok egy olyan országban, ami egykoron a gazdasági és ipari innováció élén járt, ahol a világ első szívátültetését is elvégezték vagy amiről azt pletykálták, atomfegyvert is kifejlesztett.

Tudomásul kell venni, hiszen amúgy sem tehetnénk egyebet, hogy a világot irányító erők hőst akartak kreálni Mandelából, ehhez kellett a Nobel-díj, a popkulturális szerepe és a mindenki mosolygós nagypapája attitűd, de ettől még ehhez nekünk nem szabad csatlakozni.

Mert Mandela az, ami életében is volt: egy terrorszervezetet alapító és működtető kriptokommunista.