Európa a XX. században – ezt már én teszem hozzá – sokszor félretette azokat az elveket, amelyekkel valóban a létező világok legjobbika lehetett és mindemellett erős is volt. Azokat az elveket, amiket a vesztfáliai és a bécsi béke idejében is még magától értetődőnek vettek a viszonyok alakítói és amelyeket az első világháború végének idejére teljesen elvetettek: mivel együtt élünk, valamelyest közös a történelmünk, szokásaink, kultúránk, így a jövőnk is, semmi értelme, hogy megsemmisíteni próbáljuk a másikat.
Mert a totális leigázásból lett a weimari köztársaság, amiből felemelkedtek a nácik. És a totális leigázásból születhettek meg azok a balkáni határok is, amelyek a második világháború utáni legvéresebb háborút hozták el Európába.