fortyogó dühvel kevert irdatlan szomorúságot érzek, ha az egy évvel ezelőttiekre gondolok és se dühös, se szomorú nem szeretek lenni. de amikor valakinek a politikai véleménye miatt veszik el az életét, mint az történt Charlie Kirkkel, akkor érdemes dühösnek és szomorúnak lenni.

gyakorta jelentős cinizmussal figyelem a világot. aztán érkezik valami tragédia, amire keservesen rácsodálkozom és ilyenkor legalább érzem: jól van, nem vagy te cinikus, csak a mindennapokban - hála a jó égnek - működik egy védelmi mechanizmus, ami kikapcsol, ha valami húsba vágó történik. bár ne történne.

mert ilyenkor lekerül a VR-szemüveg, amit a politikai 0-24 órás iszapharcokban magunkon hordunk és szembesülünk a valósággal. nem a kamuval, meg a nagyon hangzatos dumával, hanem a valósággal. ez pedig olyan realitás, amikor egy fiatal asszony özveggyé, kisgyerekek pedig árvákká lettek.
valami gonosz _ember_ révén, aki a gyűlölködésben addig hajladozott, amíg önként, kényszer nélkül ölt.

elkapták, rendben. remélhetőleg kℹ️v€gzik, ez a minimum, de végül mit érünk vele? nem lesz kevésbé özvegy egy asszony és nem lesz kevésbé árva két gyerek. nem helyrehozható. eszembe jut Seneca mondata: túléltük Tiberiust, Caligulát és Nerót, de közben eltelt az egész életünk.

a véleménynyilvánítás szabadsága össztűz alatt áll. az össztüzet pedig olyan minőségű, csámcsogó, vigyorgó, önön értékük értéktelenségével szemernyit sem tisztában lévő entitások adják, akik nyilván a mostani poszt alatt is megjelennek majd, hogy szörcsögve bizonygassák, mennyire nem értenek semmit sem, semmiből, sehol.

nagyon kevesen tudják, milyen valóságban élünk. de a nap végén nincs más, csak özvegyek és árvák.