gyertyát tartottam fejem fölé, hogy a pókhálós, nehéz, dohos levegőbe kis fényt hozzak. Lucifer, suttogtam magamban gúnyosan, hát így lesz valaki Lucifer. amott korábban Apáti ette a szomszédos hentes közepesen zsíros, de közepesnél eggyel jobb csülökjét, én mellette valami grilles izét, most csak szétdobált szórólapok megsárgult szélei jelezték, hogy egykor mi volt itt.

rózsabimbó, suttogtam megint.

a kinti forgalom zaja halványan szűrődött be, miközben megnyikordult a padló mellettem. ijedten kaptam oda a fejem.
- ki vagy, rém?! - kiáltottam.
- igaz, igaz, de mindegy, bármi hitvány
volt eszmém, akkor mégis lelkesített,
emelt és így nagy és szent eszme volt… lf️$zt, Joca vagyok - motyogta delíriumban a látomás.

ő hát a Hetek egyike, méláztam magamban, én vagyok még egy, aztán mint kiderült, Bencust mégsem képzeltem ama korábbi sarokban, hanem tényleg ott hevert a kedves részeg atyafim, gondolom, ide húzódott be pár napja, de ezt csak szag alapján állapítottam meg, lehet ez egy hete is. így rögtön értelmet nyertek az elmúlt napok hírei is, amelyek egy nagydarab, szótlan, riasztó mozgású jelenésről számoltak be Óbudán, pedig csak Bencus volt, amint beszédképtelenül és kézen állva tartott valamelyik trafik felé.

mi hárman tehát megvagyunk, de hol van Homelander?

és ebben a pillanatban láttam meg a kavargó porszemcsék zavaros táncában Korót. az egyik szétesett asztal előtt ült, kezeit maga köré kulcsolva, monomániás káoszban ringatózott, halkan, hadarva suttogva. közelebb léptem hozzá és lassan elkezdtem megérteni, milyen szavak hagyják el ajkait:

- asap, ASAP, brief, LÉGE VETT!

valószínűleg tovább folytatta, de a brief szó hallatán elhánytam magam, ami persze a fél liter kevert vegyestől is lehetett, nem ítélkezek, csak hallgatok.

(…)

újra fejem fölé emeltem rozoga fényforrásom, amiről eszembe jutott, mintha gyerekként olvastam volna egy ifjúsági sci-fit, aminek az egyik szereplője hallgatott a Rozoga névre, nem tudom, lehet tévedek, elég az hozzá, hogy a korábban végtelennek tűnő irodahelyiség szabad szemmel láthatóan is összecsúszott. mintha a tér és az idő érdekes, de mindenképpen iszonytató módon találkozott volna. egymásba olvadt székek, torz torzóként éktelenkedő képernyők, foltokban hámló vakolat és tette mindezt a fokozódó félhomály már-már egészen drámaivá, amely hangulatot csak Bencus időnkénti harákolásai oldották.

mi vagyunk hát a Hetek, suttogtam a lassan sötétté váló valóságban, miközben azt sem tudtam, mi az a mi meg hány ember még. mindegy, bagatell, kicsire nem adunk.
a guanós padlón igyekeztem kivakarni egy talpalatnyi helyet, itt bizonnyal lehet valamelyest dolgozni. és a lux, az luxus most.

most már így maradunk, suttogta IV. Henrikként a közben közelembe kúszó Sly. mikrofon volt a kezében.