Az 1940-es évek végén járunk, egy férfi pedig Taszárra tart. Éjszaka honol, a sötétség leple alatt a szomszédos Kaposhomokról szándékozik kukoricát venni lovainak, mert a falujában semmi sem maradt, amiből adhatna. Taszáron végül feketén vásárolva - hiszen máshogy semmi sem volt - meglett a kukorica, de hiába feküdt Kaposhomok csak pár kilométernyire, a rendőrség elkapta.

6 hónapra ítélték azért, mert a család lovainak, akik körül a gyerekek játszottak és a munkában segítettek, élelmet akart biztosítani. Az intézményesített rablás miatt biztossá vált, hogy a későbbiekben nem tudnak lovakat tartani - amennyiben nem akarták éhen halni látni azokat, pedig sok kötötte össze az állatokat a családdal, kezdve az ‘44-es, bácskai meneküléstől -, el kellett adni a hátasokat.
Végül kiderült, hogy aki megvette, nem akart magyarázkodni mégsem, honnan lettek lovai, ezért kℹ️v€rte a szemüket és eladta azokat kolbásznak.

A kukoricát venni igyekvő férfi a dédapám volt. És ez csak egy példa a számtalan meghurcolás közül. Nem hozom hosszabban szóba sváb őseimet, akiktől mindent elvettek, egyesektől az állampolgárságukat is. Ugyanígy nem beszélek többet erről a dédapámról, akitől aztán a szerbek után megint mindent elraboltak.
Apai és anyai ágon is addig érnek a rablott javak, amennyit szavakkal nem lehet felmérni. Egyáltalán nem egyedülálló ez, nem vindikálok magamnak ebből szomorú dicsőséget.
Vannak ebben az országban százezrek ugyanígy, ugyanilyen történetekkel, tönkrement egzisztenciákkal, eltiport életekkel.

Ezért nem bocsáthatunk meg egyetlen komcsinak holtában sem, ezért nem írunk róluk történelmünk dicső fejezeteiben, ezért nincs feloldozás egyetlen hazaárulónak sem, aki tudván tudva, mit cselekszik, mégsem állt le egy pillanatig sem az ország lelki és fizikai tönkretételében.

Nagy Imre, Rákosi, Kádár; egykutya. Sz€métdombon a helyük.