10 éves voltam 1998-ban. nyilván 2025-ben nehéz érzékletesen leírni az akkori eseményeket, pláne, hogy egy gyerek szemszögéből tudom felidézni - volt egy tévéfilm anno, többek között Latinovits és Szacsvay szereplésével, ami eleve egy gyerek szemszögéből mutatott be valamilyen eseményeket, semmilyen formában és esetben sem jut eszembe ennél több erről, de valaki kisegíthet -, viszont a mindent lebíró öröm és felszabadultság érzését ma is fel tudom idézni.
ekkor győzött elsőre a Fidesz országosan, persze, hogy politikáról beszélek.

keserves, munkás győzelem volt, keserves, munkás koalícióval. hárompárti koalíció, el tudunk ma ilyet képzelni? de megcsinálták. és jól csinálták. aztán persze jöttek Medgyessyék a “mindenkinek adjunk sokkal többet, mert”-című programjukkal, mi meg azt hittük, elegendő ránézni a sikeres kormányzás eredményeire, az úgyis megteszi, nem kell bemutatni az ellenfelet, hát úgyis látják, és lett, ami lett.

a politikai küzdelem bizony alapjáraton fogcsikorgatós, szenvedős, izzadós, ócska módon kinéző küzdelem. miért mondom ezeket? mert politikai értelemben nézve 2010 óta felnőtt egy politikai generáció - legyen bár valódi életkorban valójában idősebb -, aki mindezeket nem biztos, hogy érti. akiknek az a természetes, mi több, a megszokott, a világ valódi rendje és egyebek, hogy mindig hihetetlenül, óriásian, elképesztően, döbbenetesen győzünk. de nem, nem ez a politikai küzdelem természete.

ha nagyon sokat, nagyon hatékonyan, nagyon ügyesen dolgozunk és az ellenfél is olyan, amilyen, akkor persze mindig lehet brutálisan győzni. ám demokráciáktól valódi autokráciákig nem föltétlenül így működik a világ.
és most ezek az abszolút jóhiszemű bajtársak azt gondolhatják, hogy valami rémes dolog történik, mert kiélezett, igazi küzdelemben kell győzni. nem fanfárokkal kísérve, nem óriási vagánysággal, hanem a sárban vicsorogva.

nem, nem történik. ez a valódi, az igazi. mondhatnám, végre! végre van újra tét. nekem nincs kétségem afelől, hogy ‘26-ban nyerünk. sőt, nagyon nyerünk. de mérhetetlenül örülök annak, hogy végre - legalábbis itt és most - úgy tűnik, tényleg küzdeni kell.

én úgy nőttem fel, hogy a közéletben mindig ezt láttam. ez volt a természetes. nehogy féljünk ettől! csak édesebb lesz a jövő tavaszi koccintás.