utálatos valami nekrológot írni. könnyű beleesni az érzelgőség csapdájába, az meg mindig hamis. gejl. röviden, tömören kell fogalmazni. ahogy valamelyik szerkesztő fogalmazott anno: gyomlálni kell a jelzőket, minél kevesebb, annál jobb.
tudtam, hogy nagyon hamar bekövetkezik, mégis letaglózott ma reggel Wachsler Tamás halálhíre. nyilván, mélységesen igazságtalan egy ereje teljében lévő ember halála, de hát hol van olyan, hogy igazság?

apámmal közös irodájuk volt a Fehér Házban, nagyon jóban voltak. gyakran jártam oda és volt egy emlékeim szerint Jazzrabbit nevű játék a számítógépén - vagy valami ilyesmi -, amivel nagyon jókat játszottam. mert persze mindig engedte, hogy elfoglaljam a helyét.
emlékszem, többször elkísértem vadászatokon, mind jó hangulatú volt. később interjúztam is vele, az is emlékezetes volt. valahogy úgy van ez, hogy okos, tájékozott, művelt emberekkel éppen úgy szórakoztató beszélgetni, mint mondjuk a számítógépén a Jazzrabbittel szórakozni.

ötletgazdája volt annak a szerintem kiemelkedő Trianon-emlékműnek, amely most is látogatható a Kossuth téren.
arról is lelkesen mesélt, volt rá oka. nem vagyok építész, nem értek hozzá, de kompozíciója teljesen egyedi. és ami a legfontosabb, nem búsong. emlékeztet, de aztán kilépsz a fényre és haladsz felfelé.

pár hónapja beszéltünk utoljára. ránéztem arra az üzenetváltásra, de az ember nem töröl ilyeneket. telefonszámot se tudok, még akkor se, ha tudom, nem lesz rá többet szükség. hát pedig nem lesz és ez tragikus.

ég veled, Waxi.