Mérő Vera „konzervativizmusa” – mi is ezzel a baj?

Azt írja Mérő Vera 2.0: ő konzervatív liberális, majd hosszan magyarázza, hogy miért érzi magát konzervatívnak.

A fő baj, hogy a konzervatív liberálisban a konzervatív egy jelző, a szubsztanciát, tartalmat a liberális kifejezés adja meg, azaz a konzervatív liberális a liberalizmust konzerválná, ami nem konzervatív álláspont (beszélhetnénk liberális konzervatívokól is, kik a liberalizmus alapértékeit magukévá tevő konzervatívokként szoktak magukra tekinteni, de Mérő nem ezt a jelzős szerkezetet használta).

Konzervatív az, akinél a konzervatív neme jelző, hanem főnév.

Nem, Vera nem konzi. De kifejtem. Nézzük először, ő mit ír.

Ebből a konzervatív neki azt jelenti, mágpedig Gulyás Balázs (!) nyomán, hogy: „a konzervatív ember nem a valóság tagadója, hanem bizonyos értelemben annak fölé rendeli magát: az erkölcsi, kulturális, vallási vagy természetjogi rendhez, amelyet nem a pillanat, hanem a történelem, a hagyomány és az emberi természet alakított ki. Egy jó ember ugyanúgy volt jó ember száz és ezer éve is. Tisztelte az életet és az élőt, és a tőle telhetően igyekezett nem ártani.

Amikor tehát egy konzervatív ember azt mondja, hogy úgy kell eljárni, mintha normális világban élnénk, az azt jelenti, hogy nem engedi, hogy egy rendkívüli helyzet felmentse a rendkívüli tettek felelőssége alól. Vagyis nem válik cinikussá, bosszúállóvá, önbíráskodóvá, törvénykerülővé (illetve ennek is megvan a maga konzi keretrendszere, és az nem a pusztaverszáji szemlélet), csak azért, mert "hiszen diktatúra van”. Nem hagyja, hogy az erkölcsi viszonylagosság eluralkodjon a döntései felett, mert hisz abban, hogy a normák, a méltóság, a felelősség és az önkorlátozás nem politikai, nem jogi, hanem emberi kategóriák. Ezért önmagát szabályozza akkor is, amikor a külső szabályok romlanak, viszonylagossá válnak vagy akár eltűnnek, mert a rendet nem a hatalom, hanem a lelkiismeret és a közösség emlékezete őrzi.
Ezért konzervatív: mert nem az erő, a pillanatnyi siker vagy a politikai kényszer határozza meg a cselekvését, hanem az értékek folytonossága. Egy diktatúrában vagy morális összeomlásban ez nem naivitás, hanem nagyon is kemény ellenállás egy magasabb rend nevében.”

Továbbá: „a progresszív ember a jövőhöz akar idomulni, a forradalmár a jelenhez, a cinikus a túléléshez, a konzervatív pedig a rendhez - még akkor is, ha körülötte éppen minden darabjaira hullik.

Azt hiszem, nekem a konzervativizmus mindig is a határok szeretetét jelentette. Talán pont azért, mert én az achillesi sebezhetőséget az önkontrollomon hordom. A szent határok óvnak meg attól, hogy olyanná váljak, akit nem tudnék szeretni.

A határok tisztelete nem a falak építését, nem a kizárást jelenti, hanem azt az ösztönös meggyőződést, hogy a világ akkor marad élhető, ha van benne rend, arány és következetesség. Hogy nem kell mindent újraírni ahhoz, hogy jobban értsük, és nem kell mindent szétrombolni ahhoz, hogy megújítsuk.”

Ezután jön két kulcsmondat:

„Engem mindig is a szabadság iránti olthatatlan és engesztelhetetlen vágy határozott meg, de soha nem tudtam hinni abban a fajta szabadságban, amelynek nincsen súlya. Ahol mindent lehet, de semmiért nem kell felelősséget vállalni. Ahol mindenki saját igazsága egyenértékű, és ezzel együtt minden érték elveszíti valódi súlyát. Én abban a szabadságban hiszek, amelyik nem a korlátok hiánya, hanem az önként vállalt rend. Mert az igazság és a felelősségvállalás megvesztegethetetlenné, az pedig szabaddá tesz. Mindig.”

És: „Számomra tehát konzervatívnak lenni annyit tesz, mint nem elengedni a mértéket akkor sem, ha már mindenki más elfelejtette, hogy volt valaha olyan, hogy mérték.”

Mérő szerint: „Konzervatívnak lenni nem politikai, hanem egzisztenciális döntés. Olyan, mintha az ember egy elhagyott templom romjai között gyújtana gyertyát: tudja, hogy a fény nem fogja bevilágítani az egész teret, és azt a keveset se látja senki, amit igen, mégis meggyújtja, mert ez a dolga. A konzervativizmus nem pártállás, de nem is a régi idők szentimentális nosztalgiája, hanem ellenállás a cinizmus kultúrájával szemben.”

Végül: „A konzervativizmus lényege számomra ez a belső önrendelkezés: hogy nem engedem, hogy a körülmények formálják az erkölcsi horizontomat.”

Na most. A konzervativizmusnak tényleg része – ha Russell Kirk tíz (idővel ennél egyre több) konzervatív pontját vesszük, az örök de legalábbis állandó morális rend elfogadása és az ahhoz való alkalmazkodás, legyen ez a kereszténység moralitása, a hagyomány vagy társadalmi mércék – jó esetben a három egybe esik, rossz esetben az utolsó kiesik. John Kekes nem vallásos konzervatív szerző például a hagyományt és a társadalmi normákat hangsúlyozza.

A konzervatívok azt is tudja, hogy az ember tökéletlen, ezért sosem fogja tudni maradéktalanul eme örök morális rend szerint élni. Az is igaz, hogy a külső morális rendet jó dolog saját belső renddé tenni, és az ütközhet az aktuális normákkal – már csak azért is, mert a konzervativizmus gyakran akkor jelenik meg, amikor úgy látja, hanyatlás van és védeni kell valamit (eleve így született a konzervativizmus, Edmund Burke és a francia ellenforradalmárok nekimentek a francia forradalomnak).

Azonban az a helyzet, hogy a konzervatív álláspont nem pusztán annyi, hogy valamilyen rajtunk kívül álló normarendszert elsajátítunk és képviseljük „káosz”, „diktatúra” meg azzal nem egyező társadalmi berendezkedés esetén. Ha valaki például szélsőbaloldali normarendszert képvisel, és ezt integránsan teszi, attól még nem lesz konzervatív. Ha valaki egy mondjuk két-háromszáz éve létező (és alakuló) liberális álláspontot képvisel, és úgy érzi, a liberalizmus épp hanyatlik a populisták miatt, ettől még nem lesz konzervatív. Egy radikális baloldali attól még, hogy egy nem általa kitalált álláspontot képvisel, ami létezik egy ideje, még nem lesz konzervatív.

A konzervatívok ugyanis nem csak egy attitűdöt képviselnek, hanem az az attitűd irányul valamiféle – mondjuk így most hirtelen – „tartalomra”. Minden politikai ideológiának, világnézetnek, politikai filozófiának vannak határelképzelései, a „határok szeretete”, bár konzervatív dolog is, így, önmagában nem konzervatív specialitás. A kérdés az: milyen határok szeretete?

Most szerkesztek egy könyvet, az egyik esszét Patrick Deneen írta bele a Notre Dame Egyetemről. Deneen a szerzője A liberalizmus bukása és a Rezsimváltás című köteteknek. Deneen az akadémiai szabadságról ír. Arra mutat majd rá, hogy valójában nincs olyan álláspont, ami azt gondolná, hogy nincs határa az akadémiai szabadságnak (szólásszabadságnak), és ez nem csak a woke ideológia sajátja. A liberálisok sajátja is, csak ők nem szeretik bevallani, de könnyen kimutatható, hogy vannak számukra ilyen határok.

Emellett a konzervativizmus nem egy dolgot jelent – legyen ez például a Mérő-féle külső morális rend elismerése. Egy pozíció elfoglalása nem tesz senkit konzervatívvá. Konzervatívvá számos pozíció konzervatív jellegű elfoglalása tesz. Russell Kirk és mások példul hangsúlyozzák, hogy a konzervatívok nem nagyon hisznek az egyenlőségben, a Mérő-féle mindenki igazának egyenlőségében meg pláne nem. John Kekes külön kötetet írt az egalitarizmus ellen. Attól még, hogy valaki egyvalamiben konzervatív, nem lesz konzervatív.

A konzervativizmusnak valóban vannak egzisztenciális következményei vagy épp előfeltevései, de azért a konzervativizmus mégis politikai állásfoglalásként született meg, és politikai filozófiaként/világnézetként tartjuk számon elsősorban.

A szabadságról szóló Mérő-féle bekezdés jól rámutat arra, hogy Mérő valójában nem konzervatív, hanem baloldali liberális (– állásfoglalásaiból meg egyszerűen egy radikális baloldali álláspont rajzolódik ki). A „konzervatív liberális” egyén nem konzervatív, hanem liberális – lehet, hogy van benne egy csipetnyi konzervatív jellegű attitűd is, de hát ettől még nem lesz konzervatív. (Nem is beszélve arról, hogy számos nagybetűs konzervatív szerző támogatott nem demokratikus rendszereket, de ezt csak mellékesen jegyzem meg.) Nem konzervatív álláspontok konzerválása nem tesz valakit konzervatívvá. A konzervatív kommunista, azaz a kommunizmus megújítását elutasító kommunista sem konzervatív, hanem kommunista.

Ugyanakkor Mérő posztja kicsit önvizsgálatra kell kényszerítse a konzervatívokat is, akik gyakran szeretnek általánosságokban beszélni a konkrétumok helyett, és így teret hagynak olyasminek, hogy csak azért, mert valaki egy rajta kívül álló morális álláspontot magáévá tesz, konzervatívnak mondja magát akkor is, ha az a morális álláspont baromira nem konzervatív. Le kell fordítanunk az alapelveket konkrétumokra.

Az a helyzet, hogy nem csak a morális rend adott, hanem fogalmaink jelentése is. Ha valaki teljesen más értelemben használja azt, mint a bevett értelmezés, akkor rosszul használja.

Mielőtt önmeghatározásokba kezdünk például, jó ötlet elolvasni pár munkát, a konzervativizmusról kiváló összefoglaló könyvei vannak például Nyirkos Tamásnak, Molnár Attila Károlynak, Egedy Gergelynek, Békés Márton és Megadja Gábor barátaimnak, vagy ott van a Frenyó Zoltán szerkesztette Konzervatív arcképek, melybe vol szerencsém nekem is írni pár portrét. Meg lehet olvasni alapmunkákat is (Edmund Burke, Joseph de Maistre, Chesterton, Michael Oakeshott, Roger Scruton, stb.). Vagy most jelent meg magyarul Russell Kirktől A konzervatív eszme, mely az angolszász konzervativizmus személyiségeit és történetét mutatja be.

A lényeg: a konzervatív liberalizmus a liberalizmust konzerválná, és ez nem konzervatív álláspont. A konzervatívok nem bármit akarnak konzerválni, ha konzerválni akarnak bármit is jelen pillanatban. Lehet beszélni persze pusztán konzervatív attitűdről, de a konzervativizmus valójában lényegi álláspontokat foglal el számos kérdésben. Nem csak egy attitűd, hanem politikai pozíciók elfoglalása.

Mérő posztjaiból és megszólalásaiból pedig egy radikális baloldali világlátás rajzolódik ki, amibek semmi köze nemhogy a konzervativizmushoz, hanem a klasszikus liberalizmushoz sem (ami nem volt sem egyenlőségpárti, sem túlságosan demokrata).