ezen a napon, esetleg, de nem bizonyíthatóan november 4-én lőtték le pribékek a magyar irodalom zsenijét, a 20. században személyes sorsát művészetével korábban senkitől sem látottan összekötő korszakos zsenit, Radnóti Miklóst.
e helyütt lényegtelen is, hogy gyerekkorom óta kedvenc költőm. aztán mégsem az, hiszen leírtam.

sorsa százezrek sorsát is szimbolizálja. mindazokét, akiket megtagadott, ellehetetlenített, végül meggyilkolt a saját hazájuk.

“Hogy is kezdjem... A szobám falán három ,,családi kép" van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik ,,nem bennfentes" látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem a közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: ,,a nagybátyád?" vagy ,,a rokonod?" Igen — felelem ilyenkor —, Arany és Kazinczy. S valóban nagy- vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás vagy Jézus, Máté vagy János stb., rengeteg rokonom van. De semmi esetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim. Nem mondtam ezzel újat Neked, azt hiszem. Ezt így érzem, és ezen a ,,belső valóságon" nem változtathatnak törvények.”

(részlet a naplójából)

“Úgy éltem életem mostanig, mint fiatal bika,
aki esett tehenek közt unja magát a déli
melegben és erejét hirdetni körberohangat
s játéka mellé nyálából ereszt habos lobogót.
És rázza fejét s fordul, szarván a sűrü,
repedő levegővel és dobbantása nyomán
gyötrött fű s föld fröccsen a rémült legelőn szét.

S úgy élek mostan is, mint a bika, de mint
bika, aki megtorpan a tücskös rét közepén
és fölszagol a levegőbe. Érzi, hogy hegyi erdőkön
az őzbak megáll; fülel és elpattan a széllel,
mely farkascsorda szagát hozza sziszegve, -
fölszagol s nem menekül, mint menekülnek
az őzek; elgondolja, ha megjön az óra, küzd
és elesik s csontjait széthordja a tájon a horda -
és lassan, szomorúan bőg a kövér levegőben.

Így küzdök én is és így esem el majd,
s okulásul késő koroknak, csontjaim őrzi a táj.”

(1933)