Keresztény idealizmus helyett keresztény realizmust!

A keresztény realizmusról konferenciáztak a téma nagyágyúi – köztük Nigel Biggar, Eric Patterson, Robin Lovin – a Mathias Corvinus Collegium - MCCC, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem és a Danube Institute szervezésében nemrég. Mellettük én is ott lehettem előadóként.

A keresztény realizmus egy olyan politikamegközelítés, amely elkerüli a szekuláris és a keresztény idealizmus, valamint a szekuláris realizmus hibáit is. Az idealisták sokat moralizálnak, a realisták elvetik a morált, s egyik sem jó.

A keresztény realizmus azt mondja: van morál a politikában, a politika fő célja pedig a közjó elősegítése a hatalom eszközeivel.
Ám a politikai szereplők, akárcsak minden ember, esendők és bűnösek a bűnbeesés óta, ezért nem bölcs dolog erkölcsös cselekvést várni tőlük minden esetben, számolni kell a piszkos oldallal és persze a hatalompolitikával. Van morál, de töredékesen tartjuk be.

Az ember emellett véges lény, megtestesültségében korlátozott, és nem tudja egyformán szeretni az egész világot. Ezért elsődleges lojalitása a családjához, kisközösségeihez, utána a népéhez, nemzetéhez fűzi, majd a civilizációjához, és csak utána jön az emberiség. Amely közösségektől többet kaptunk, azoknak többel is tartozunk.

Nem feladatunk megoldani a világ minden problémáját.
Ez az ordo caritatis, a szeretet rendjének Szent Ágoston-i és Szent Tamás-i felfogása, klasszikus keresztény tan.

A keresztény politikai realizmus legismertebb szerzője az amerikai kálvinista Reinhold Niebuhr. Gondolatait elsősorban külpolitikai elméletként tartják számon, azonban az egész politikára alkalmazni lehet, és e gondolkodás nagyban épít Szent Ágostonra. Szent Ágoston a keresztény realizmus alapja és kiindulópontja. Mellette aztán dzóba jön többek közt Jean Bodin, Joseph de Maistre és a francia ellen¬forradalmárok, Juan Donoso Cortés, Carl Schmitt, C. S. Lewis, T. S. Eliot, G. K. Chesterton, XIII. Leó pápa.

Sok keresztény eleve elveti a politikát mint piszkos és bűnös dolgot. Persze, a politika piszkos és bűnös, de csak mint minden más tevékenység. A korai keresztények, az első évszázadok keresztényei elfogadták a politika, a legitim hatalom létét mint Istentől valót, és attól kezdve a modern pápákig hangsúlyozzák, hogy a világi hatalom mint olyan Istentől van – még a keresztényüldöző Róma császárainak hatalma is.

Politika azért van, mert Ádám evett az almából, és kiűzettünk a paradicsomból – egyfajta keresztény természeti állapotból –, ahol nem volt történelem, mert nem volt bűn, és nem volt konfliktus. A bűn és a kiűzetés nyomában jöttek a konfliktusok, létrejött a politika és a hatalom. A konfliktust, a hatalmat és a politikát (egyszóval a történelmet) nem lehet megszüntetni. Akkor pedig már élni kell velük, használni kell őket.

Ha a keresztények nem élnek a politikával, impotensek és önfeladók lesznek.

Nem kötelező persze mindenkinek politizálnia, de el kell fogadni, hogy ez is egy hivatás, és akkor is nemes, ha bűnökkel teli. A keresztény politikus is hibázik, és követ el bűnöket, mivel nem tökéletes, hanem esendő ember.

(A két héttel ezelőtti Első Karakter szerkesztett változata. Link az első kommentben.)