Két nagy ideológiai hiba biztos volt a jobboldalon az előző 16 évben: abszolutista államelmélet, abszolút realizmus

Persze valószínű volt több tévedés is, de kettőt emelnék ki. Ezeket az álláspontokat nem csak hibának, hanem tévedésnek is tartom, de ettől még más gondolhatja, hogy ezek a felfogások az igazak – csak vállalnia kell a következményeit.

A két hiba: a népuralmon alapuló abszolutista állam ideológiája; illetve a hatalmi realizmus hangsúlyozása korlátok emlegetése nélkül.

Az első kevésbé kimondottan volt jelen, de jelen volt jobboldali körökben; a második kimondva volt jelen.

Jelzem, hogy fogalmam sincs, ezekből a kormányzó politikusok mit érzékeltek. Én az értelmiségi hátországról, az ott divatos felfogásokról beszélek.

Mit jelent a népuralmon alapuló abszolutista állam ideológiája? Hogy a kétharmados (vagy egyszerűen „nagyon nagy”) felhatalmazás a népszuverenitás elve alapján olyan államot hoz létre (hacsaknem az állam eleve nem olyan), aminek nincsenek természetjogi, emberi jogi vagy prepolitikai korlátai (politika előtti társadalmi valóságok, mint például a család), nem állhat felette az egyház, és minden az államon belül zajlik, minden egyebet az határoz meg. Eme állam persze óvja és védi is az állampolgárait. A jogokat az állam biztosítja, ergo ő maga is határozza meg egyedül. Ilyen államelméletet le lehet vezetni Hobbes-ból, Rousseau-ból vagy más szerzőkből. Ez összekapcsolódik a szuverenitáselméletekkel is, de a szuverenitás nem jár szükségszerűen abszolút állammal.

Mindez csak azért érdekes, mert egyébként az abszolutizmus egykori megalapozói, például Jean Bodin sem gondolja, hogy az uralkodónak valóban abszolút hatalma van, mert legalább az ország szokásai, jogrendszere, a természetjog és az isteni jog, a keresztény erkölcs korlátozza, nem is beszélve a saját lelki üdvének a veszélyeztetéséről. Kétségtelen, hogy az abszolutista állam, bármennyire is van rossz híre, a kortárs államok elődje a nyugati világban. Ha az állam sok mindent biztosít (közlekedési infrastruktúra, szociális szolgáltatások, ingyenes egészségügy és oktatás, stb.) akkor nem pusztán éjjeliőr. És kár tagadni, hogy a modern baloldal is a nagy állam pártján van.

De az szerintem tévedés, hogy az állam hatalmának nincsenek elvi korlátai. Igaz, nem vagyok hobbes-iánus sem. Korlátai az államnak az „államalatti” prepolitikai tényezők (pl. a család), az államfeletti entitások (egyház), a természetjog és az isteni törvény is.

Ez persze a politikai gondolkodás örök témája, és lehet érvelni az abszolutista, állam által teljesen lefedett és meghatározott társadalom mellett is. De szerintem egyrészt tévedés; másrészt aki ezt vallja, az vállalja ezt a Tisza alatt is. Szerintem nem jó ötlet.

Ugyanígy nem abszolút a nemzet sem. S ha a baloldal kritizáljuk, amiért kis túlzással 1789-ig lát vissza a történelemben, s ami azelőtt történt, az nem fontos a számára, akkor tévedésnek kell nyilvánítani azt a kortárs magyar jobboldalon bevett attitűdöt is, ami csak a vesztfáliai békéig lát vissza (1648), mondván, ez a modern állam kezdete.

Szerintem igenis releváns az ókor és a középkor is, sőt! A politikai hatalomnak a középkorban is sok korlátja volt (egyház, feudális urak, az ország joga és szokásai, stb.), a királyi tanács a modern kormány előzménye, és a demokráciának is megvannak a maguk előzményei (országgyűlések, szerzetesi konventek, stb.). S ezt a demokráciaelmélet tudósaitól tanultam.

A modern hatalomellenesség, mely szét akarja teríteni, el akarja tüntetni a hatalmat, lényegében az koraújkortól fellépő abszolutizmusokra válaszul jött létre, de ezek az abszolutizmusok nem az ókor és középkor sajátjai. Mondanám, hogy az inga kilengéseiről beszélünk, de a modern demokratikus államok kormányainak már csak technikai okokból is nagyobb hatalma van, mint egy 18. századi abszolutista uralkodónak. De nem is az állam mérete, kiterjedése, feladatai és hasonlók azok, amire eme poszt reagálni kíván. Azt kívánom hangsúlyozni, hogy akár még akkor is, ha szimpatizálunk egyes abszolút uralkodókkal vagy mindenre kiterjedő államot támogatjuk, elvi korlátok akkor is kell, hogy létezzenek, és ez nem feltétlen liberalizmus. A premodern felfogások és a hagyományos kereszténység szerint is vannak ilyen korlátok.

Ugyanígy problémás az egyéb fenntartások nélkül hangoztatott modern politikai realizmus, miszerint csak hatalom van, erkölcs nincs (Hobbes-nak és Macchiavellinek tulajdonított álláspont; bár ők valószínűleg ezt nem vallották ilyen formában). Egyrészt aki ezt vallja a jobboldalon, annak sok sikert a Tiszával szemben. Másrészt szerintem az emberi motivációk redukcionista szemléletét képviseli eme felfogás. Harmadrészt bár valóban érdemes realistának lenni, de ettől még vannak értékek és erkölcsök, csak keverednek az érdekekkel. Ez az abszolút realizmus amúgy meglepő összhangban van olyan baloldali posztmodern szemfényvesztők felfogásával, mint Michel Foucault.

Az állam fontos, a nemzet fontos, a realizmus fontos. De létezik például keresztény realizmus is, ami nem adja fel elvi álláspontjait, és bár fontosnak tartja az államot és a nemzetet, nem abszolutizálja egyiket sem.

S ha azt kérdezik, miért nem szóltam korábban, jelzem, szóltam! Például:

2017-ben írtam egy posztot a Mandiner blogra Nem, nem minden a hatalom címmel, ez az esszém olvasható a Káoszból kozmosz gyűjteményes kötetemben is. Ebben azt írom:

„Az én realizmusom, ami magyarázza a hatalom valóságát és az értékek keveredését az érdekekkel, a geopolitikát, a hatalmi játszmákat és választási kampányokat, az a világ és az emberi természet megjavíthatatlan tökéletlenségének elgondolásán nyugszik. De ettől még Szent Ágostontól Kirkig sokan tudták, hogy van örök morális rend. A hippói püspök ugye szentté lett avatva, nem valószínű tehát, hogy valami korabeli Nietzsche lett volna, aki az emberi tökéletlenségből azt a következtetést vonta volna le, hogy morál nincs is, csak a hatalom van önmagáért. (…)

Az a jobboldali, aki szerint a politikának a lényege kizárólag a hatalom, annak megszerzése és megtartása eleve diszkreditál minden célt, s gyakorlatilag cinikusan összekacsint a populistázó balosokkal, igaztalan igazolást nyújt azon vádaknak, amelyek szerint a nemzetre, életre, családra, munkára és hasonlókra való hivatkozások kizárólag hatalomtechnikai eszközök, politikai kommunikációs manipulációk. Ráadásul ebből az következne, hogy maholnap, ha a szükség úgy kívánja, a jobboldal a hatalom megszerzése és megtartása érdekében képes lenne lecserélni céljait és hangoztatott alapelveit. Khm.

A hatalom rútságát és valóságát, a reálpolitikát, realizmust, geopolitikát, a korrupció kiirthatatlanságát ettől még meg lehet éteni, de nem mint önmagukért való célt, hanem mint a világ önellentmondásosságának és tökéletlenségének termékeit. (…)

Annak belátása, hogy a konkoly kiirthatatlansága nem tagadása a búzának, nem jelenti azt, hogy a búza is konkoly, csak álruhában. E belátás ahhoz a tulajdonságunkhoz juttat el minket, amit úgy hívnak, hogy lelkiismeret. Ha a búza is része a győzelemnek, a lelkiismeret megnyugodhat; ha viszont csak a konkoly létezik, akkor a lelkiismeret szabadságra mehet. Ha azonban búza is, konkoly is létezik, és ezzel a tudattal kell politikát művelni, hatalommal és a hatalmon túlmutató célokkal, akkor mégis van itt egy probléma: együtt kell élni a lelkiismeret örök nyugtalanságával. Ez a premodern opció a posztmodernnel szemben. És az ezzel való szembenézést nem lehet megspórolni, ha szeretnénk a valóság és tapasztalat tükrében realisták maradni, és nem akarunk a cinikusok, kiábrándultak, reménytelenek és végső kétségbeesettek között végezni.”

Aztán a Kommentár folyóirat egyik 2024-es számában jelent meg Egy keresztény realizmus lehetőségei ma című esszém, mely kifejezetten a hobbesiánus és más szekuláris realizmusokkal vitatkozik, de szeretné megőrizni a realizmus lényegét. Ennek utolsó bekezdése így szól:

„A keresztény realizmus nem elvtelen hatalompolitika vagy puszta pragmatizmus, hanem a hatalom/politika okos felhasználása a keresztény elképzelések képviselete és a közjó (bonum commune) érdekében, mégpedig az e világi politikai kényszerek elfogadása mentén. Nemcsak a kényszerek korlátozzák azonban az ideálok, elképzelések, elvek és a közjó megvalósítását, hanem a keresztény realizmus esetében a pragmatizmust is korlátoznia kell a keresztény elveknek. A keresztény realista vállalja a tökéletlenséget, elfogadja a konfliktusokat, de nem reménytelenül beletörődve, mivel két kiindulópontja az esendő ember és a keresztény remény.”

Emellett pedig ugyancsak a Kommentárban jelent meg 2025-ben Univerzális kereszténység és nemzeti mivolt című esszém, melynek konklúziója:

„Igaz, hogy a kereszténységen belül van hangsúlybeli eltolódás, mert a decentralizált ortodoxia és a protestantizmus nagyobb hangsúlyt helyez a nemzeti mivoltra, mint a szervezetileg is centralizált és univerzális katolikus egyház. De a kereszténység minden ága elfogadja, hogy az emberiség és egyén közt vannak további, köztes szintek: civilizációk, népek és nemzetek, utóbbiakon belül pedig régiók, legkisebb szinten a kisközösségek. A társadalom – a nép, a nemzet – közösségek közössége; az emberiség népek közössége. Valahol középen azonban mindig ott lesznek a politikai közösségek, amelyek gyakran népek, nemzetek. A kereszténység egyetemes igényű, de nem globalista. A népekbe, nemzetekbe szerveződés megfelel az Isten adta emberi természetnek, és a teremtés szerint való. A kereszténység nem megszüntetni és eljelentékteleníteni szeretné a népeket és nemzeteket, hanem Jézus missziós parancsának engedelmeskedve megtéríteni.”

Az állam, a nemzet és a realizmus fontos dolgok, de egyiket sem abszolutizálhatjuk, egyik sem lehet korlátok nélküli. Ez elvi kérdés, még akkor is, ha egy jobboldali, keresztény, konzervatív ember eme korlátokat nem épp úgy képzeli, ahogy egy liberális, baloldali. Aki viszont vallja ezek vagy valamelyik korlátlanságát, korlátozhatatlanságát, az nézzen szembe a következményekkel, és legyen következetes.

Részemről szóltam korábban is.

(A képen Thomas Hobbes és Leviatán című híres kötetének borítója.)

(Ha valaki valamiféle szakirodalom iránt érdeklődne, egy szedett-vedett pártételes lista:
Szent Ágoston: Isten városa (Kairosz, 2025)
Jean Bodin: Az államról (Gondolat, 1988)
Thomas Hobbes: Leviatán (Kossuth, 2010)
J. G. A. Pocock: The Machiavellian Moment (1975)
Jørgen Møller − Erik Svend-Skaaning: Democracy and Democratization in Comparative Perspective. Conceptions, conjunctures, causes, and consequences (Routledge, 2013(
Andew Willard Jones: The Two Cities: A History of Christian Politics (nemsokára magyarul az Axioma kiadásában))