Christopher Dawson a katolicizmus és a polgári-burzsoá gondolkodásmód ellentétéről

Érdekes esszét írt 1935-ben Christopher Dawson brit katolikus történész Catholicism and the Bourgeois Mind címmel.
Dawson szerint „nehéz tagadni, hogy alapvető diszharmónia van a burzsoá polgári és a keresztény civilizáció, valamint a burzsoá polgári gondolkodásmód és Krisztus gondolkodásmódja között.” Ugyanakkora modern nyugat egészében burzsoá civilizáció.

A polgár, azaz burzsoá Dawson szerint – aki sokat foglalkozott a középkorral – eredetileg egy kis és magasan specializálódott osztály tagja volt, amely a középkori városközösség falain belül nőtt fel. Kivételes típus volt, amely némileg kívül állt a középkori állam szokásos hierarchiáján, amely elsősorban egy agrártársadalom volt, elsősorban a nemességből, a papságból és a parasztságból állt.
A polgár és a paraszt közt érdekellentét állt fenn. „A polgári civilizáció győzelme gazdaggá és hatalmassá tette Angliát, de ugyanakkor szinte mindent elpusztított, ami élhetővé tette az életet. Aláásta nemzeti életünk természetes alapjait, úgy, hogy az egész társadalmi struktúra a pusztulás szélén áll.”

A burzsoá kultúra sajátja Dawson szerint az urbanizmusa: „ez magában foglalja az ember elszakadását a természettől és a föld életétől. A parasztot gépek gondozójává, a földművest pedig boltossá teszi, míg végül a vidéki élet lehetetlenné válik, és magát a természet arcát is megváltoztatja a vidék pusztulása, valamint a föld, a levegő és a vizek szennyezése.” Ez jellemző a modern polgári civilizációra általában.

A burzsoá polgár Dawson szerint nem csak a parasztnak, hanem a művésznek és a kézművesnek is ellensége. Utóbbi háromnak organikus kapcsolata van azzal, amit létrehoz. A polgár magatartása ezzel szemben a kereskedő magatartása, akinek az árujához való viszonya külsődleges és személytelen. Csak cseretárgyakat lát bennük, amelyek értékét kizárólag pénzben kell mérni. A burzsoá eredetileg közvetítő volt. A polgár a pénzért él, nem csupán úgy, mint a paraszt, a katona vagy akár a művész, hanem mélyebb értelemben, mivel a pénz számára az, ami a fegyver a katonának és a föld a parasztnak; kereskedelmének eszköze és az a médium, amelyen keresztül kifejezi magát. Röviden, a polgár lényegében pénzcsináló, egyszerre szolgája és ura, és társadalmi felemelkedésének fejlődése mutatja, hogy a civilizációt és az emberi életet milyen mértékben uralja a pénzhatalom. Ezért volt az, hogy a görögök, a keresztények és Szent Tamás is kissé lenézte a polgárt. Úgyszintén kritizálja a burzsoáziát a reneszánsz, a humanizmus és az arisztokraták is. Akárcsak később a marxisták.

„Van egy még lényegesebb ellentét, amelyre Sombart rámutatott, és amely túlmutat a közgazdaságtanon és a szociológián, az emberi természet alapjaira. Sombart szerint a polgári típus bizonyos meghatározott pszichológiai hajlamoknak felel meg. Más szóval, létezik burzsoá polgári lélek, és a polgári kultúra egész fejlődése ebben, nem pedig a gazdasági körülményekben találja meg végső gyökerét. Ugyanígy a burzsoá polgárral szembeni ellentétpólus sem egy adott gazdasági érdekfunkcióban található, mint például a proletár vagy a paraszt, hanem a polgárellenes temperamentumban, abban a jellemtípusban, amely természeténél fogva inkább a költekezést részesíti előnyben a felhalmozás helyett, inkább az adakozást, mint a szerzést.”

Az evangélium szelleme is szemben áll a gazdasági szellemmel. „A spanyol, olasz és osztrák barokk kultúra teljes társadalmi megtestesülése a vágyakozó típusnak. Nem csak arról van szó, hogy ez nemesek, parasztok, szerzetesek és klerikusok társadalma volt, amely palotákban és kolostorokban (vagy akár palotakolostorokban, mint például az Escorial) központosult, és viszonylag kis helyet hagyott a polgároknak és a kereskedőknek. Nem csupán arról van szó, hogy gazdaságtalan kultúra volt, amely pazarlóan, meggondolatlanul és pompásan költötte el tőkéjét akár Isten dicsőségére, akár az emberi élet díszítésére. Inkább arról, hogy a kultúra egész szelleme szenvedélyes és eksztatikus volt, és a francia vallás és kultúra szellemében bekövetkező változást legmagasabb kifejeződése a zeneművészetben és a vallási miszticizmusban találja meg.”

A polgári kultúra mechanikus ritmusa egy óraé, a barokk pedig egy fúga vagy egy szonáta zenei ritmusa. E két életideál és kulturális forma közötti konfliktus végigvonul Európa egész történelmén, a reformációtól a forradalomig, és politikai megfelelőjét Spanyolország és a protestáns hatalmak közötti küzdelemben találja meg. Mindazonáltal nem szenvedett harc nélkül, mert ahol a köznép rendelkezett a szerveződés erejével és a védekezés eszközeivel, és ahol az ellenreformáció vallási hagyománya mély gyökereket vert a talajban, kétségbeesett elszántsággal és hősiességgel harcoltak a régi katolikus rend védelmében, mint például Vendée-ben 1793-tól, Tirolban 1809-ben és a baszk tartományokban a 19. század végéig.

Képbe került a marxizmus is Dawson esszéjében, ami elvileg burzsoáellenes, de valójában: „semmilyen gazdasági változás nem lesz elegendő egy kultúra szellemének megváltoztatásához. Amíg a proletárt tisztán gazdasági indítékok vezérlik, addig a szíve mélyén burzsoá marad.” A burzsoá valódi ellentéte nem a kommunista, hanem a vallásos ember, aki a vágyak embere. „Vagy választhatjuk a kreatív spirituális tevékenység nehéz és veszélyes útját, amely a szentek útja. Ha a mártírok kora még nem jött el, akkor a korlátozott, önvédő, burzsoá polgári vallás kora lejárt. Mert a mennyek országa erőszakot szenved, és az erőszakosak erőszakkal ragadják el” – zárul az esszé.

Nyilván ma, amikor a középosztálybeli polgár a meghatározó osztálya a nyugati társadalmaknak, és a túlnyomó többség ilyen életmódot folytat akár falun is, könnyen megütközhetünk egy mérsékelt, katolikus történész eme eszmefuttatásán. De, mint látszik, a burzsoá polgár nála végső soron nem egy osztály, hanem egy mentalitás – persze a mentalitás magával von életmódot is.

Jó kérdés, hogy a bourgeois-t burzsoának vagy polgárinak fordítsuk, bár a két fogalom jelentésmezője között az átfedés nagy, a polgárinak pozitív, a burzsoának negatív kicsengése van a magyarban. Úgy döntötten, csereszabatosan használom a kettőt.

Christopher Henry Dawson (1889. október 12. – 1970. május 25.) brit katolikus történész és független tudós volt, aki számos könyvet írt a kultúrtörténetről, és amellett érvelt, hogy a nyugati kultúrának összhangban kell lennie a kereszténységgel, hogy ne stagnáljon és ne hanyatljon. Oxordban tanult. Kultúrtörténeti előadó volt az Exeteri University College-ban (1930–1936), a vallásfilozófia előadója a Liverpooli Egyetemen (1934), ő tartotta a neves Gifford-előadásokat az Edinburgh-i Egyetemen (1947 és 1948), valamint a római katolikus tanulmányok Chauncey Stillman professzora volt a Harvardon (1958–1962). Dawsont 1943-ban a Brit Akadémia tagjává választották. Élesen ellenezte a totalitairmzusokat.

Az esszé eredeti megjelenési helye: Colosseum, vol. 2 (1935); Utánközlés: The European Conservative, 2025 tavasz, 51-56.