Amikor a kommunizmus áldozatairól beszélünk, általában először is a halálos áldozatok jutnak eszünkbe. A GULAG-on vagy a málenkij robot lágereiben elpusztultak, az ÁVH börtöneiben agyonvertek, a kivégzett gazdák, a sortüzekben agyonlőtt tüntetők. De megemlékezünk a Recsken megrokkantakról, a vagyonuktól megfosztott emberekről, vagy az érvényesüléstől elzárt életekről. Amikor tehát az áldozatokról beszélünk, általában felnőtt emberekre gondolunk. De mi a helyzet a gyerekekkel?

Gondoljunk GULAG egyes speciális részlegein senyvedő kicsikre. A kitelepítettek családjaira. Hiszen a Hortobágyon még a három éves kicsi is fogdába kerülhetett, mert az ávós intésére nem szállt le azonnal a kocsiról! A kommunizmus áldozatainak emléknapján gondoljunk az ’56-osok családjaira is. Brusznyai Árpád, Gulyás Lajos és a többiek özvegyeire és árváira. És azokra a gyerekekre, akiknek szüleit börtönbe zárták. Az egyik elítélt édesanyja például a következő levelet írta az Elnöki Tanácsnak 1959. november 16-án: „Leányomnak 1957. VIII. 25 napján született egy kisfia a börtönben. A gyermeket a szabályoknak megfelelően 6 hónapos korában én vettem át és most egészségi állapotom miatt mások gondozása alatt áll. Ez a körülmény súlyos hatással van leányom idegrendszeri állapotára.” Egy másik kérvényben pedig ezt olvashatjuk: „Kérem a T. Bíróságot, szíveskedjék a büntetés megkezdésére háromhavi haladékot adni az alábbi indokaim miatt: 1957 októberében gyermeket szültem, aki jelenleg 16 hónapos és így feltétlenül szükséges az anyai gondviselés a számára. Ilyen rövid idő alatt semmiképpen sem tudok elhelyezéséről gondoskodni.”
A kommunisták az emlékezet ellen is hadat viseltek: „Ha az embernek sokat mondják, hogy ellenforradalom, hogy gyilkosok, akkor már ő is kezdi elhinni. Szennyesnek érezte az ember magát."

Emlékezzünk!