Ötödik könyvajánlóm a múlt század egyik legjelentősebb európai regényéről szól.

Az Iskola a határonnal sokáig nem tudtak mit kezdeni az irodalmi ítészek és az olvasók egy része sem. A hivatalos – marxista – kritika azt firtatta, ráhúzható-e a feudális-horthysta korszak hű ábrázolásának kísérlete, az antikommunista olvasó pedig azt nézte, „így történt-e” a kőszegi katonaiskolában, ahogyan történt, történhetett.

Mindkét megközelítés zsákutca. Az Iskola a határon ugyanis az tétlenség és a cselekvés határmezsgyéjéről, az érzékelés nehézségeiről, a beszéd és a kommunikáció haszontalanságáról, szenvedésről és áldozathozatalról, de legfőképpen a szabadságról szól. Azt kérdezi, jogunk van-e a szabadsághoz, megillet-e minket, ha pedig nem jutunk hozzá, milyen stratégiát választhatunk a túlélésre? Apátia, lázadás, bajtársiasság, elszigetelődés, hősiesség, árulás – ami a kőszegi növendékekkel történik a regényben, életünk pontos lenyomata, ugyanazon eseményekkel, de itt, Ottlik remekművében roppant szűkre szabott korlátok között. Ezért is érezzük magunkat bebörtönözve a kadétokkal együtt, az ingerszegény környezetben az olvasó egyénisége is feloldódik, átalakul.

Aki volt kollégista, katona, pontosan tudja, hogy az Iskola a határon mozdulatlansága, a tér és idő egységének viszonylagossága, a fásult közöny, maga a rideg valóság. Ellenben az emberben pislákoló remény, hogy ez az élet, amit él, talán mégsem maga az élet, és fogságra vetett szelleme egyszer mégis szabadon szárnyalhat - pusztán illúzió. Majd, egyszer... Addig, a talán soha be nem következő szabadulásig azonban meg kell őrizni emberségünket, helyt kell állnunk a világban. Mert igaz, hogy jó és rossz kéz a kézben jár, és voltaképpen mindegy, mi történik velünk, de emberi méltóságunk roppant építményként tornyosul a magasba, ahová nem érhet fel sem az öröm, sem a bánat. Ennek a hitnek a megőrzése a zsarnokság, a lelki démonok és a sötétség elleni igazi ellenszer.

De talán Ottlik még ezt sem mondja. Csak üldögél csendesen, nem mesél, nem is ítélkezik, inkább filmezik nekünk. Filmkockái töredékesek, esetlegesek, mégis elrendezettek. Mint amikor egy kirándulás képeit nézzük vissza, de nem folyamatában, teljességében, csak felvillanó képeket látunk, amelyek egyéni reflexióként utalnak vissza az egészre.

Az író nyelve, mondatszerkesztése, stílusa egészen bámulatos, szerkesztési képessége is pazar. Nem véletlen, hogy a kortárs írók értőbb része és az irodalmi utókor egyaránt ájult csodálattal adózott neki (hogy a posztmodernek istenítették Ottlikot, kibírható körülmény, és utólag semmi jelentősége, az Attila úti remete egyébként is nagy ívben tett az izmusokra, azt meg tekintsük természetesnek, hogy most az ő regényéről írunk, nem pedig Esterházyék agymenéseiről…)

Nem mindenkinek ajánlom az Iskola a határont. Csak felnőtt olvasó vegye kézbe. Akinek a szelleme nyitott, képes az elvont gondolkodásra, és az életet megélte, nem pusztán olvasott róla valahol máshol. Az olvasó most legyen nagyon-nagyon türelmes, rágja, eméssze az olvasottakat, figyeljen jól a mondatok mögött megbújó másodközlésekre, amennyire lehetséges, járja be a regény feneketlen mélységeit.

Cserébe megkapja a 20. század valóban világirodalmi rangú regényét. Nincs is olyan sok belőle itthon. Büszkék lehetünk rá.