1890-ben születtem. Vagy talán előtte, nem is emlékszem pontosan. Utána is feleszmélhettem persze a világra, de mindez lényegtelen, hiszen a Saar-vidéken akkoriban nem években, hanem évszázadokban mérték az időt. Szülőatyám egy nagy bajuszos, élénk mozgású, kék szemű mesterember, aki nagy szakértelemmel szaporította családomat. Azon a napon például, amikor magamra eszméltem, ikertestvérek egész sokaságát bütykölték, égették, rajzolgatták körülettem különféle fazekasok. Anyám nincs, nem volt soha. Velem nem kellett vajúdni, csak úgy kipattantam a kemencéből.

Szépen cseperedtem, de nemigen akadtak hódolóim. Mi több, különösebben szépnek és értékesnek sem tartottak szülőföldemen. Talán túlságosan sok köcsög, de annál kevesebb korsó vett körül. Pedig Mettlachban hirtelen megnőtt akkoriban a korsószaporulat, az észt pedig már akkor sem úgy osztogatták, mint Jürgen bácsi a krumplicukrot.

Első gazdám fiatal asszonyka, aki kutatva figyelgette csillogó oldalamat, majd komótosan feltett egy polc tetejére. Takaros lakásában szép rendet tartott, de ott mégis sokat fuldokoltam a porfelhőben. Időnként vad kanpókok másztak a bensőmbe, körülnéztek, kijöttek, aztán szőtték tovább a hálójukat. Egészen 1920-ig ott lapultam, nézelődtem, figyeltem, ahogyan az egész család eltűnik a világháborúban. Emberi lakótársaim meghaltak, elköltöztek, felnőttek, egyszóval kámforrá váltak. A hajdani asszonyka időközben lassan megfakult, nagymama lett, végül egy távoli rokonával szemlét tartottak felettem. Egyszerű korsó lévén nem tudom másként mondani: elkunyeráltak tőle.

Rövid időre Stuttgartba kerültem, szép, levegős házba, ahol nagyon boldog lehettem volna, ha nem visznek el – ajándék gyanánt – egy sportirodába. Ott mindenféle borzalmak estek meg velem, nem is szeretek erről sokat beszélni. Legyen elég annyi, hogy például részeg focisták ittak belőlem friss sört, ami dísztárgyként meglehetősen megrázott engem. Feleslegesnek éreztem magam, látóhatárom szűkült, egy páfrány és egy Dürer-másolat között teltek az évek. Milyen szerencse, hogy halhatatlannak szerződtettek, máskülönben végleg a búnak adtam volna magam.

1936-ban pattogó léptű, furcsa tekintetű egyenruhások bámulgattak, tapogattak, majd – mi tagadás – egyszerűen elemeltek a sportklubból. Sokáig egy táskában tengődtem, majd kitettek egy sörözőbe, s ha nem hallom az osztrák beszédet, talán el sem hiszem, hogy időközben oda kerültem. Itt aztán tömeg, zsivaj, fúvószenekar és mindenféle csúfság várt rám egészen az 1945-ös esztendő elejéig. Akkor borzalmas bombázások és utcai harcok után hálát adtam a Korsók Istenének, hogy megkímélt, mert mi tagadás, sok honfitársamat dobták földre, hurcolták el furcsa, idegen katonák. Nem, nem osztrák akcentussal beszéltek, ellenben csuklótól a könyökükig karórákkal páváskodtak egymás előtt.

Ideges, különös úr dobott végül hátizsákba, s vitt magával a háború után. Hosszasan utaztunk vonattal, végül Budapestre érkeztünk. Sajnos, a Mátyás-templomot és a Halászbástyát nem állt módomban szemügyre venni, de remek lakot találtam egy Király utcai lakásban, ahová – impozáns megjelenésem miatt ki tudja, hányadszor – ismét ajándékként érkeztem. Magyarországon sokkal jobban megbámultak az emberek, mint otthon, tapogattak, nézegették a díszítéseimet, elolvasták, ügyetlenül fordítgatták a felirataimat, egyszóval, igyekeztek valamiképpen megérteni. Pedig egyszerű söröskorsó vagyok, nincs mit rajtam megérteni. Engem pusztán a korszak szült, régi ügyekről tudósítok, ugyanakkor mindenről hallgatok, hiszen óhatatlanul tanúja lehettem sok furcsa, felemelő vagy éppen kínos eseménynek. A sörökorsó diszkrét teremtmény - nem tudtad?

Budapesten az új gazdám, a tisztes tekintetű, szemüveges úr aztán meghalt, néhány évig szomorú özvegye törölgette rólam a port, dörzsölgetett szivaccsal. Megszerettem a magányos öregasszonyt. Téli esténként sokszor hallottam, ahogyan sír vagy sóhajtozik, s arra gondoltam, miféle különös utakat szab mindannyiunknak a múló idő.

Néhány évig konkrét életveszélyben, elfeledve és nyomorúságosan egy pincében lapultam, ahova azért kerültem, mert minden magyarországi gazdám meghalt, az örökösök pedig kiselejteztek. Aztán egy fürge tekintetű, ügyes kereskedő hosszasan tárgyalt a gumicsizmás gondnokkal, kiemelt onnan, hazaszállított. Hosszasan nézegette farönkös díszeimet, megmért itt–ott, majd váratlanul megismerkedtem jelenlegi gazdámmal, akivel egy köztéren futott össze, ott pénzért elcseréltek engem, újra összecsomagoltak, és jelenlegi lakhelyemre szállítottak.

Most ennek az újságírónak a konyhájában, fényes és tiszta helyen élek, körülöttem kortársak, más korsók, egyik-másik remek fickó, jó társaság. Amikor ezeket a gondolataimat összegzem, az újságíró gazdám éppen szorgosan írogat valamit. Közben engem néz. Még nem tudja szegénykém, hogy ő sem az utolsó emberi teremtmény, aki birtokba vett, pedig talán azt hiszi, örökké az övé leszek. Nem, nem leszek. Senkinek nem adom oda magam végleg. Még Szentesi Zöldi Lászlónak sem.

Csak egyet kérek tőled, kedves olvasó.

Amikor rám tekintesz, emlékezz a régiekről, és hidd el, nagyon öreg és fáradt vagyok már. Vénebb, mint a legbölcsebb varjú odakint, a berkenyefa alatt. Többet láttam, többet tudok bármelyikőtöknél.

Arra is kérlek, hogy ha találkozunk valamikor, szépen nyúlj hozzám, ne törj össze. Az éppen olyan nekem, minta Akhilleuszt valaki elcsípné a sarkánál fogva. Ha ugyanis leejtesz, összetörök, és akkor mindennek vége. Hidd el, engem nem lehet újrateremteni, mert a cselekvő pillanatok talán már örökre elmúltak, nekünk csak az emlékezés joga marad. A japánok tudják, hogy minden tárgynak lelke van, te olykor nevetsz ezen, mégis szeress és tisztelj annyira, hogy mindig óvatosan nyúlsz hozzám.

Ezzel tartozunk egymásnak. Hiszen: ein gutes Gewissen ist ein sanftes Ruhekissen.

Vigyázz magadra, vigyázz rám!