Vlagyimir Viszockij: Maszkabál

Mosolyom, mint görbe tükörben, torz –
Ravaszul átejtettek, már belátom.
Kampós az orr, fülig ér a vicsor,
Akár egy velencei karneválon.

Szűkül a gyűrű, kezük elfogad,
Es úgy cibál egész a szédülésig.
Bizony, lehet, hogy élő arcomat
A maskarások erre maszknak vélik.

Petárdafüst, konfetti! Mégse, nem...
Sandán merednek rám a maszkok mostan,
Azt ordítják, hogy rossz volt az ütem,
S megint a partnerem lábán tapostam!

Most mit tegyek? Jobb tán, ha elszököm?
Vagy zengjem azt, ami fülembe harsog?
Remélem, hogy vadálarcok mögött
Fogok találni egy-egy emberarcot.

Paróka, álarc – lám, felölti mind,
Rajtuk mesék vagy hősi művek rongya.
Balról a Hóhér, jobbról Harlequin,
Es minden harmadik: Világ Bolondja.

Ez itt derékre festi át magát,
A másik bújni jött közénk a maszkban,
S van az, ki addig hordott álruhát,
Amíg feledte: ő a maszk alatt van.

Felkacagok, s magába vonz a tánc,
De lelkemet a nyugtalanság marja:
A Hóhér homlokán simult a ránc —
Letépni ezt a maszkot nem akarja?

Harlequin most már mindig könnyet ont,
És legbúsabbik képét fitogtatja?
Hát megbolondult mindegyik Bolond,
S magán felejtett képét mutogatja?!

A jó arcát csak el ne nézzem én!
A becsületét eltakarja rút had.
Hisz maszkot hord a védtelen fején,
Ki joggal fél, hogy gáncstól arcra bukhat.

Az álarc-titkot megfejtem pedig,
Hiszem, hogy analízisem a pontos:
A közöny maszkját azok viselik,
Kik védik arcuk köpéstől, pofontól.

(Fordította: Veress Miklós)