Czibor Zoltán visszaemlékezése. Részlet Szöllősi György: Czibor. Dribli az égig c. könyvéből:

"Kilencszázötvenöt tavasza volt. A Keletitől jöttem befelé, hajnal felé érkeztünk haza. Találkoztam egy barátommal, az meg jött be dolgozni. Szevasz! Rég láttalak. Régi katonatiszt volt a Ludovikán, ilyen technikus, műszaki ember. Gyere, az Emke öt óráig nyitva van, megiszunk valamit. Beszélgettünk a múltról, az életünkről. Ott volt egy bácsi, egy ilyen sertésfejű, nézett minket a konyha felől. Odasúgott a pincérnőnek. Ilyen biztonsági ember volt, ismerjük ezeket. Aztán a nő elkezdte, csempészek, meg nem tudom, micsoda. Mondom, hölgyem, mi nem tudjuk olyan könnyen keresni a pénzt, mint ön: fekve. Felugrott és kiáltozni kezdett: ez a fasiszta, ez a részeges. Folyt a taknya, nyála. Fasiszta? Inkább az, mint ilyen bolsevik (Idézhetetlen szó.)! Valamit még mondott, azt hiszem azt, hogy ezek a fasiszta magyarok. Na, a kurva anyádat, elkaplak! Úgy eltűnt... Kerestem a konyhában, a vécében, mindenütt kerestem. Megölöm, ha megtaláltam volna. Látom, hogy közben ütik a gyereket, a barátomat, érted. Ott hátul, amíg én ezzel voltam elfoglalva. A pincérek. Azok is mind az ávéhának dolgoztak. Lerugdostam a barátomról őket, és elkiáltottam magam: összes (Idézhetetlen szó.), libasorba! Beállni! Aztán csináltattam velük: Balra át! Ott van a helyed! Parancs! Aztán fizetni kellett volna, nálam meg nem volt egy fillér sem, képzeld el! Nem tudtam, hogy nincs, másik ruhát vettem föl, vagy valami. Na, taxival haza, haza Budára, be a pénzt. Nem tudom, az ördög bújt belém, eltettem egy kis tőrt is, amit Svédországban vettem. Mondom, mielőtt megölnek, hullanak előttem. Becsület úristenemre, olyan részeg voltam, mint tegnap, csak egy pohárral ittam meg. Visszamentem. Itt van, itt van, a fejéhez vágtam neki a pénzt. Ebből a pénzből fizessen a férfiaknak, mert olyan csúnya, mint a kommunizmus, b... meg. Pénz nélkül nem fekszik le vele senki. (...)

Mentem haza, délelőtt tréning, nem Kispesten, hanem itt a Ferencvárosi pályaudvarnál van egy laktanya, annak az oldalán, ahogy megyünk kifelé, a laktanya háta mögött van egy futballpálya, ott tréningeztünk. Mindegy, kimegyek... Szevasztok, gyerekek! - néma csend az öltözőben. Nem köszön senki vissza, mindenki fűzi a cipőjét. Akkor már tudtam... Egy civil patkó odajön. Czibor elvtárs, magának nem kell levetkőzni. Jöjjön velem! Nem kell hozni semmit.

Fölültettek a villamosra, tudták, hol lakom. Csak annyit mondtak, még parancsot nem kaptak, majd jönnek értem. Följelentés a bíróságon, minden... Aztán apósomnak, kérlek szépen, voltak ügyvéd barátai, de azt mondta: Zolikám, kérdeztem a bíróságon az ügyvédeket, hogy ki vállalná az ügyet. Senki nem akarja elvállalni, mert azt mondják: akkor minket is fölakasztanak. Eltelik pár nap, néma csend... Aztán telefonon szólnak, hogy menjek be a honvédtiszti klubba, ekkor és ekkor. Addig nem mentem sehova, mert tudtam, hogy kint várnak. Jöttek értem. Ott volt az összes játékos és egy alezredes, Madarász Imrének hívták, az egyesületnek volt a feje. Először behivatták a pincéreket, akik ott voltak az Emkében. „Ezt és ezt mondta a Czibor elvtárs?” Ilyenkor a honvédségnek kell megvédenie engem a civilekkel szemben: az ő gyerekük vagyok. „Én nem hallottam; én nagyot hallok; én akkor vécén voltam; én akkor itt voltam...” Senki nem hallotta. „Hát akkor miért írta alá?” „Hát nem is tudom; nem is olvastam; aláíratták; nem volt nálam a szemüveg.” Érted? így. Aztán a gyerekektől kérdezték, a játékosoktól, hogy milyen érzelmei vannak a Czibor elvtársnak, és így tovább, nem a futballról beszéltek, hanem mint ember. Hát mindenki aranyosan megvédett. Utána ehhez a tábornokhoz, ahhoz a tábornokhoz, politikai tiszthez, minisztériumba. Közben meccsekre kiengedtek, érted. Játszogattak velem. Le akartam ülni, fájt a lábam... „Nem adtam parancsot, hogy leüljön! Maga itt katona, nem futballista!” Csinálta a műbalhét, de jó ember volt amúgy. Volt egy vezérőrnagy, Kövecsesnek hívták, ahhoz is berendeltek.

Mindegy, az lett a nóta vége, hogy a játékos-összejövetelen, amíg ezek intézkedtek, az Öcsi, a Puskás nem volt ott. Később hallottam, hogy állítólag a Farkas Mihálynál voltak a Cucuval. Gondolom, hogy így lehetett, mert levették a polgári bíróságról, és ő vette kezébe az ügyet. Csak a király és az államelnök adhat amnesztiát. Két hét szobafogságot rám varrtak, csak a pályára mehettem és haza, de kísértek mindig. Közben fűzték az asszonyt, hogy meneküljek, szökjek, elintézik az utat. Előre készített csapda volt, hogy így tudjanak elkapni, és aztán börtön... Mondom, nem megyünk, édeském, jó helyen vagyok én itt. „Dehát meg fogod látni, hogy börtönbe zárnak, és nem futballozhatsz” - így. Mondom, akkor zárnának börtönbe és gyilkolnának meg, ha az ő beépített emberük szervezné meg a mi utunkat, a gyerekekkel együtt, és ott elcsípnének, akkor tudnának a törvények szerint halálra ítélni. De ők meg cukkoltak, ahelyett, hogy fékeztek volna. A saját családom. Édeském, te nem ismered ezeket, mind hamis, itt nincs barát.

Itt nincs apa, itt nincs anya, ellentéteket szítanak a családokban és aljasok. Maradj békében! Ezek moslékok, amit kérdeznek, az sem igaz. Hazug, disznó fráterek, istentelen, becstelen senkiháziak.

Nem ugrottam be."