Sok fiatal újságírót fedeztem fel, de a legtöbbjüket voltaképpen véletlenül. Sokszor nem is akartunk senkit felvenni, mégis úgy alakult, ha szükség volt valakire egy bizonyos rovatban. Olyan is megesett, hogy felvettem egy teljesen kezdő fiatalembert, aki az utcáról jött be, tulajdonképpen bármilyen munkát megcsinált volna nálunk. Amit magáról mesélt: tetszett. Ma ismert gazdasági újságíró. Külön odafigyeltem arra, hogy a határon túlról érkezett magyarok esélyei nagyobbak vagy legalább ugyanolyanok legyenek, mert nem szövegelni, hanem valóban segíteni kell azoknak, akik többet küzdöttek a hazáért, az anyanyelvért, mint mi, akik itt születtünk. Előfordult - sajnos - olyan is, hogy el kellett bocsátani több kollégát. Felső parancsra, Persze, nem könnyű helyzet...

Ha végiggondolom, kit tartok tehetséges vagy jó újságírónak, számtalan szempontot említhetnék. Nyilván már az első találkozáskor az alábbiakat mérlegeli az ember, és ugyanezek peregnek bennem akkor is, amikor már együtt dolgozunk egy ideje.

Számomra az egyik legfontosabb kérdés, hogy milyen ember az illető? A sajtóban ez úgyszólván minden más szempontnál fontosabb, hiszen többet vagyunk (inkább voltunk, változnak az idők) együtt, mint a családtagjainkkal. Önzetlen-e, mennyire hiú, el tud-e árulni másokat, pletykás, hazug-e? Valahol itt kezdődik a válogatás. Ismerek remek újságírókat, akik gyalázatos emberek. Nyilván nem is szeretnék velük dolgozni, kerülöm őket, mint a pestist. Aki viszont "jó arc", és nem teljesen tehetségtelen, azzal szívesebben dolgozik együtt az ember bárhol, bármikor. Ez ilyen egyszerű.

Óhatatlanul egyet kell értenünk közéleti kérdésekben: nem teljesen, de nagyjából. Dolgoztam másképp gondolkodó kollégákkal, de a kép változatos, volt, akivel jól ment, volt akivel nem. Mindenesetre soha nem bíztam meg az illetőben teljesen, és nem azért, mert gyanakvó vagyok, hanem azért mert nem akartam rábízni diszkrét információkat. Innentől pedig nem őszinte a kapcsolat. Szóval: talán mégis inkább nem működött a kapcsolat, de azért akadtak baloldali vagy semleges világnézetű kollégáim, akikkel remekül együtt dolgoztunk.

Nagyon fontos, hogy az újságírónak legyen stílusa, egyénisége. Mindenben. Kinézetben, viselkedésben, öltözködésben, beszédben. És persze, írásban is. Ha saját stílusa van, egyéni színekkel operál, ráadásul jól, remekül vagy kiválóan ír, máris más polcon van, mint a többiek. Ez az igazság.

Vannak ösztönös zsenik és szorgos méhecskék. Egy szerkesztőségben mindkét típus fontos, mindenkire szükség van. Furcsa, de így van: sokszor megtapasztaltam. A tartós lustaságra viszont nincs bocsánat. Ha valaki elérhetetlen, ha hisztizik, hogy hétvége van, vagy sumákol a beosztásokkal, esetleg megjegyzéseket tesz, hogy nem megy el sajtótájékoztatóra - szerintem ezek súlyos fogyatékosságok. Néhány alkalom után jobb is, ha az illető abbahagyja az egészet. Nem közénk való.

Rendkívül fontos, hogy az újságírónak van-e saját bizalmi köre, milyen kapcsolatrendszert épített ki? Hány nyelven beszél? Képes-e exkluzív információk megszerzésére? Egy bizonyos ponton túl ugyanis minden sajtótermék MTI-közlönnyé alakul, ha nem mozgatjuk a sajátjainkat, ha nem szerzünk új információkat. Aki a biztosra, a megszerezhetőre hajt, soha nem lesz jó újságíró, csak alkalmazott munkavállaló a sajtóban. Sok ilyen emberrel dolgoztam együtt, és tulajdonképpen jól elvoltunk, de tudtam, hogy csak bizonyos korlátok közt számíthatunk rájuk.

A jó újságíró bátor is, nem ijed meg a saját árnyékától. Akivel feltörli a padlót egy politikus, az már önmagában rossz jel. Ha nem csavaros eszű, nem talpraesett, nem rámenős (nem rossz értelemben), vagy mindezek híján nem kiemelkedő entellektüel, aki legalább a szerkesztőségben bátor, rámenős - akkor az illetőből nem sok hasznunk lesz. Vezetőként azt is érdemes végigfuttatni magunkon, hogy a lapunkat megfelelő módon képviseli-e az illető egy fogadáson, tájékoztatón, közös utazáson? Hiszen mégis csak ő képvisel bennünket, rólunk, az alkotói közösségünkről is bizonyítványt állít ki azzal, ahogyan gondolkodik, fogalmaz, megnyilvánul.

Mi nem fontos? Például az iskolai végzettsége. Az jó, ha van valami diplomája, de ha valaki három nyelven beszélő, alapvetően tisztességesen író határon túli magyar, a szerkesztőségben többet ér (idővel lehet belőle remek szakújságíró), mint egy oxfordi vagy cambridge-i végzettséggel is érkező, öt diplomás, belbudai értelmiségi, akit mondjuk a faterja miatt kellene tisztelnünk. Ez utóbbi típussal gyakorlatilag soha nem tudtam eredményesen együttműködni.

Hogy tévedtem-e a fenti figurák pontos felmérésében? Olykor igen. De leginkább csak abban, hogy az illetőről kiderült, hogy egyáltalán nem jó ember, csak alakoskodott, ahogyan tudott. Aztán vagy megváltunk tőle az első adandó alkalommal, vagy tovább is együtt dolgoztunk, mert alapvetően azért együtt tudtunk dolgozni. Ilyen is volt, olyan is.

Dolgoztam együtt alkoholista, drogos, homoszexuális, mindenféle más szempontból "érdekes" kollégákkal. Engem soha nem érdekelt, ki mit csinál a szabadidejében. Amíg a munkáját nem érintette a magánéleti szokása, felőlem azt ivott, szívott, izélt, akit és amit csak akart. Szerintem ez nem liberalizmus, hanem normális hozzáállás. Ha a munkáját jól elvégezte, természetesen egy polcon volt a többiekkel.

A legjobb azonban arra gondolni, hogy elindítottam az útjára tehetséges, becsületes, remek embereket, akik ma már az egész országnak írnak. Ha valamire, erre büszke vagyok. Volt értelme annak, amit csináltam, mert hoztam jó döntéseket is, nem engedtünk elsüllyedni, eltűnni olyan embereket, akikből másképp talá nem lett volna újságíró. Akad néhány melléfogás is, olyan kollégákat is felkaroltunk, akik ma már mást mondanak, mást képviselnek, mint amit először mondtak magukról. De nekik is minden jót kívánok azért! :) Legalább újságírók, ez is valami, nemde?