A totális amatőrizmus biztos jele, ha valaki egy író vagy újságíró cikkét olvasva szóvá tesz olyasféle dolgokat, hogy lemaradt az idézőjel, vagy itt nem igazán jó a jelző, esetleg nem is kék, hanem világoskék volna a megfelelő szó.

Azt javaslom, írjatok harminc évig cikkeket mindenféle témákban, igyekezzetek mindig szöveghűek, pontosak lenni, ráadásul egyéniek, valamint kifogástalan magyarsággal hömpölyögjenek a mondatok. Aztán jön a szerkesztő (én vagy más), és megnézzük azokat a leírt mondatokat.

Mert hogy jó vagy rossz mondatokat írni ugyanolyan szakmai kérdés, mint hogy tudsz-e fát metszeni, asztalt készíteni vagy ésszerűen feldolgozni egy szarvast. Ilyen egyszerű.

Ezért nagyobb türelemre volna szükség azok részéről, akik egyébként buták, mint egy fémkalapács, de roppant kritikusan nézik mások jelzőit és minősítéseit.

Hogy a professzionális író vagy újságíró hogyan gondol a saját átadott kézirataira? Rendszerint sehogy. Minél többet írsz, annál kevésbé fontosak a lényegtelen részletek. Ami azt jelenti, hogy ha hozzáértő szerkesztő kezébe kerül bármilyen írásom, azt tesz vele, amit csak akar. Persze, nem írhat bele olyan új mondatokat, amelyek az én nevem alatt jelennek meg, valamint ha valami nem egyértelmű, bátran felhívhat. De alapvetően nem érdekel az írásaim sorsa, mert elrontani profi szerkesztő úgysem fogja. A lényegtelen, mellékes ügyek csak az amatőrnek fájnak. Ugyanerre gondolok, amikor mondjuk egy olvasói levél szerzője sírógörcsöt kap, mert megváltoztattuk nagy hatású írása címét. Ő is amatőr. És nyilván több dobása nincs, mert aki hülye, azt le kell pöckölni, nem pedig újabb, teljesen értelmetlen viták szítására biztatni azzal, hogy tényezőnek tekintjük.