Lejjebb Cs. Szabó László nagyszerű írása Herczeg Ferencről.

Benne mindarról, ami miatt én is kedvelem, és szó esik arról is, hogy miért nem kedvelhető mégsem a legteljesebb mértékben.

Herczeg egyidejűleg fontos példakép nekünk, magyar íróféléknek, tetszik, ahogyan élt, amit szeretett, amit őrzött, rokonszenves, amit a hazáért tett, és nem utolsósorban - sőt elsősorban - bámulattal olvasom lélektani mélységekről tanúskodó, alapos tárgyismerettel átszőtt, tiszta magyar nyelvű prózáját és színműveit. Osztozom politikai értékítéletében, ízlésében, világszemléletében, és ez talán meglepő vallomás egy lassan száz éve alkotó író iránt.

Bárhogy is van, Herczeget ma is érdemes olvasni. Szerintem A hét sváb a legjobb regénye, talán ezzel kezdje, aki még nem ismeri.

(a fotón: Herczeg Ferenc)

Cs. Szabó László: SOLA CONSTANTIA CONSTANS

Jó negyven esztendeje egy érettségiző diák tüntetett Pécsen az Ocskay brigadéros mellett. Babits volt ez a pécsi diák; maga mesélte nekünk az emléket. Herczegért tüntetve az írói szólásszabadságért rázta a vonalzót a megfélemlítő országos zsivaj felé.

Érettségiző koromban én már Herczeg felé ráztam volna a vonalzót. Ő volt számomra a reakció megtestesülése, a hivatalos Magyarország bálványa, amolyan sudárrá nőtt, fagyos irodalmi Metternich, aki a vadonba vereti ki a szent magyar költészet kárbonáróit [karbonarijait].

A mai érettségizők már semmit se tudnak erről az én Metternichemről. Indulat nélkül, szelíden, szinte személytelenül gondolnak Herczegre. Több mint hatvan év van köztük, s ezen a szakadékon a legnagyobb irodalmi indulat se tud átugrani. Ezen már csak az olvasó tud átpillantani az íróhoz: az időtlen olvasó az időtlen íróhoz. Tanulhatnánk tőlük, az öregebbek a fiataloktól, ha legtöbbünk amúgyse tudná már, hogy annakidején tizenöt-húsz esztendeig egyedül az Ady-per homályosította el a tekintetünket. Herczeg Tisza bámuló barátja volt, Ady viszont maga köré kerítette az egész Nyugat-nemzedéket s fiatal, padalatti olvasóit. A titáni testvérharcban senkise látszott ki tisztán a sűrű, véres porból. Sommásan ítéltünk, a táborok állása szerint. Akkor terjedt el
köztünk, egészen fi atalok közt, hogy Herczeg az új magyar irodalom, az „új hún legenda” legnagyobb akadálya. Úgy gondoltunk rá, mint azokra a hatalmas egyiptomi papokra, akik a fáraókat is megfélemlítették. Amíg Herczeg „hatalmon van” – gondoltuk –, az új irodalom a nádasban bujdosik.

De az ember részben azért él, hogy kigyógyuljon a téveszméiből, s hogy az újakat lehetőleg elkerülje. Az utolsó tíz évben megismertem Herczeget. Se nem a millenniumit, se nem az 1910-est, se nem a háború utánit, hanem egyszerűen azt a változatlan Herczeget, aki a könyveit írta. Végre csak a betű után indultam, aszerint ítéltem.

Megtudtam, hogy az érettségiző Babitsnak volt igaza. Herczeg volt hosszú ideig a magyar irodalom legszabadabb hangja. Ez a hang ma alig rezzenti meg a fülünket. Bedugaszolta azt a sok vér és rikácsolás. De ha gondolatban felfokoznánk a mai eltompult hallásunkhoz, kiderülne, hogy nem igen van hozzá hasonló független hangunk.

Független nemcsak a kormányhatalomtól, hanem a bujtató, dédelgető tömegmozgalmaktól és kollektív szenvedélyektől is. Herczeg az élet delén a mi mai nyelvjárásunk szerint „destruktív” író volt. Más szóval, minden egyes ábrándot kegyetlenül megvizsgált, mielőtt az arra méltót tisztelte volna. Különvéleménye volt az akkori Magyarországról, ezért a különvéleményért meg kellett harcolnia, s harc közben olyan fegyvert használt, amelyet sehogyse tud eltűrni az értelem ellen felborzolt, mostani világ. Az iróniát. Mert hamarább lehetsz te most világfelforgató, mint ironikus. A világfelforgatót még az ellenséges táborban is babonásan tisztelik, az ironikus emberre mindenütt gyanakodnak, minthogy használhatatlan a szektákban. Már pedig a mi vallásháborús korunkban a szekta az új társadalom legkisebbik gondolkozó egysége.

Ezt a csúfolódó, csípős és nehezen mámorosodó írót a mámoros kiegyezési korszak igen gyors és igen nagy sikerrel koszorúzta meg. Úgy bánt vele, mintha minden ábrándját kiszolgálta volna. Herczeg semmiféle ábrándját nem szolgálta ki; ehhez nem volt sem elég naiv, sem elég önáltató. (Hit nélkül a rossz ügyet sem lehet szolgálni!) A kegyenc látszatában ő volt az új, önfeledt Bizánc udvariasan mosolygó ünneprontója. Az asztalfőre ültették; zsíros, fülledt hangulatban várták a pohárköszöntőt, ő soha nem vállalkozott erre a pohárköszöntőre.

Kínosan szókimondó vendég, elegánsan vakmerő kegyenc volt. Neki is, a kornak is nagy becsületére válik, hogy a pohárköszöntő helyett lelkesen fogadták ezt a független hangját is. Az én diákkori Metternichem, az én akadémikus jéghegyem valójában a maga korának enfant terrible-je volt.

Egy idő óta egyre nő a nyomás az irodalmi életben, hogy a nagyságot egyedül az életsorshoz mérjük. Nagy magyar tehetségnek lenni annyi, mint önvérünkben összeesni; a magyar halhatatlanságnak mindig egy szép, cifra bukás a váltsága. Tragikus magyar naplementék táplálják bennünk ezt a gondolatot. S én mégsem hiszem, hogy csak a sötét fátumot fogadhatnánk el egyedüli mértékül. A sötét életsors egyik legnagyobb igazságunk s fájó büszkeségünk Európa színe előtt. De csak mint egyéni igazság, mint Csokonai, Katona, Wesselényi, Széchenyi, Ady vagy Teleki Pál életének egyéni igazsága. Általános mértéknek azonban színpadias és veszedelmesen érzelgős. Ehhez a mértékhez állítva egy sereg elvetélt tehetséget, vérző csonkot, feldúlt életet is át kellene értékelni lángelmévé. Tesszük is ezt egy ideje. Olyan titánokat ásunk ki a kiegyezéskorból, akiknek az volt a legnagyobb tehetségük, hogy csak úgy freccskelt belőlük a harag és a vád. Az új, tragikus tehetségszemlélet szerint egyedül ők a századforduló szavahihető tanúi, csak az ő elvadult életükről lehet lekaszálni a kiegyezéskor ijesztő emlékeit.

Én azt hiszem, hogy ezek a felértékelt, szerencsétlen tehetségek legalább annyira rontottak maguk az életükön, mint a kor, amely megtagadta őket. Herczeg élete nem volt ilyen tragikus, hosszú ideig a kor kegyence volt, most tehát vessük el a kor nagy tanúi közül? A világért sem. Herczeg éppen úgy nem adta meg magát a kornak, mint azok a szerencsétlen pályatársai, akiket egymásután emelnek ki a letűnt idő omladékaiból. Egyszerűen csak jobban művelte a maga életkertjét, mint azok. Állítom, hogy ridegen mosolygó szatírájában van annyi kellemetlen, szavahihető és pontos igazság, mint a felfedezett koronatanúk szertelen haragjában. Miért volna a vérbeborult szem okvetlenül jobb tükör, mint az acélszürke tekintet? Ő részt vett a hosszú ünnepen, mindenkivel kezelt, elfogadta a felkínált főhelyet, s onnan belátta az egész asztalt. De egyáltalában nem csinált titkot abból, amit látott, sem kortársai, sem az utókor előtt.

Hogy mennyire őszinte és független volt azokban az aranyidőkben, csak a legutolsó években derült ki igazán. Csak mai helyzetéből tudunk visszakövetkeztetni egykori magatartására. Herczeg irodalmi helyzete ugyanis a mai világtörténelmi bomlásban láthatóan és elég lényegesen megváltozott, ő maradt az, aki volt. S közben mégis átkerült ellenzéki oldalra; természetesen nem politikai, hanem magasabb, szellemi szempontból. Ne kerülgessük a szót: Herczegből „baloldali” író lett. Tudom, hogy szörnyű komikusan hangzik ez róla, magam is mosolyogva írom le. De éppen elégszer olvastam, hogy leírjam. Baloldali író lett belőle, vagyis a mai zavaros szóhasználat szerint azok között a „fegyelmezetlen”, makacs írók közt a helye, akik még mindig a teljes szólásszabadság gondolatát képviselik. Ma ugyanazt a magatartást nevezik benne baloldalinak, amit a liberális kor tisztelettudón elfogadott és ünnepelt.

Aki mások lelkiismerete akar lenni – (s az írónak leginkább ez a feladata a földön) – abból könnyen lesz ünneprontó. (Tragikus vagy mosolygós, a véralkata szerint.) Az a letűnt korszak, amely híressé tette Herczeget, s elhalmozta szeretetével, tudott az írónak erről a feladatáról, s széles határok közt tiszteletben is tartotta. Hiú, öntelt, erőszakos korszak volt; melyik nem az? Az írót azonban elválasztotta a többi szolgáitól s nem kívánta, hogy minden hatalomban a szentség jelét lássa.

Ám éppen ez az, amit a mi korunk megkövetel. Állandó lelkesedést követel a filozófustól, vallásos kegyeletet az írótól. S minthogy az író sose szerette az ilyen alacsony szentségeket, s borzasztó gyatrán hízeleg, a kor inkább lemond az irodalomról, s az irodalom magában él tovább a hatalom nyelvén szólva: baloldalon, az írók nyelvén: önkéntes számkivetésben. Herczeg, aki változatlanul az ország egyik legnagyobb tekintélye, lényegileg szintén a közélet peremén él, a többi visszavonult író közt.

Az ő régi, békebeli helyét, az „országos író” helyét ma egy szenvedélyes uszító tölthetné be. Ő volna a mai középosztály első írója, a kegyenc.

Hála Isten, egyetlen magyar író se vállalkozott erre a helyre.

Így történt, hogy Herczeg Ferenc a nyolcvanadik születésnapjára meglepően visszafiatalodott. A századforduló tábornoka ma a szabad szó, a szabad írás első káplárja. (Ahogy Franciaországban is a volt köztársasági elnökből lehet még „közönséges” miniszter.) Volt ő már napos oldalon, volt árnyékos oldalon, olvastam róla, hogy a középosztály írója, s olvastam már, hogy baloldali. Pedig ő sose mozdult el a helyéről. Az állhatatlan világ fordult el körülötte, az látja őt hol árnyban, hol fényben. Korai, nagy bölcsességre int ez a példa. Elmondhatjuk róla a legnagyobb férfi dicséretet: Herczeg csak az állhatatosságban állhatatos.