„Valami véget ért, valami fáj.”
Ezekkel a sorokkal búcsúzik Schmidt Mária 24 év után a Terror Házától.
És azt hiszem, ezt a búcsút sokan átérezzük.
A Terror Háza ugyanis soha nem egyszerűen egy múzeum volt. Az elmúlt több mint két évtizedben a polgári Magyarország egyik fontos szellemi és kulturális szimbólumává vált. Egy olyan hely lett, amely kimondta azt, amiről sokáig nem lehetett vagy nem akartak beszélni: a kommunista diktatúra bűneit, az áldozatok sorsát és a XX. század két totalitárius rendszerének történelmi felelősségét.
Schmidt Mária ennek a munkának az egyik meghatározó alakja volt. Lehet vele egyetérteni, lehet vele vitatkozni, lehet őt bírálni – de azt nehéz elvitatni, hogy maradandót alkotott.
A Terror Háza 2002-es megnyitása óriási vitákat váltott ki. Azóta azonban több mint nyolcmillió ember fordult meg a falai között. Köré pedig egy egész szellemi műhelyrendszer épült fel: intézetek, kutatások, konferenciák, könyvek, kiállítások és emlékévek sora.
Most egy korszak lezárul.
A TISZA-kormány megszünteti a Terror Házát és a hozzá kapcsolódó intézeteket működtető alapítványt, a feladatokat pedig egy minisztériumi háttérintézményhez szervezi át.
Lehet erről politikai vitát folytatni. De van valami, amit szerintem nem szabad elfelejteni: egy több mint két évtizedes szellemi munka ért véget.
És számomra most nem a vita, hanem a köszönet az első.
Köszönjük, Mária!
Köszönjük a 24 évet, a bátorságot, a vitákat, a szellemi küzdelmeket, a kitartást, és mindenekelőtt azt, hogy létrejött a Terror Háza.
Az épület marad. Reméljük, a kiállítás is marad.
De ami mögötte volt, azzal most egy korszak lezárul.
És igen… valami fáj.
Zárásként pedig álljon itt az a mondat, amellyel Schmidt Mária maga is búcsúzott:
„Amit a hernyó a világ végének tekint, azt a mester pillangónak nevezi.”
– Richard Bach