Kovács Attila: A MÚLTAT VÉGKÉPP ELTÖRÖLNI

Alig telt el száz nap a Tisza hatalomra kerülése óta, máris „zajlik az élet” a tudomány területén is. Színre léptek a magyar történészi közösség szélsőségesen liberális, a nemzettől vagy annak eszményétől zsigerből rosszul lévő tagjai és felbátorodva az „áradástól”, máris elkezdték életre hívni egykori jelszavukat: a múltat végképp eltörölni.

Mind Rainer M. János, mind Ungváry Krisztián azon történészek közé tartozik, akiről a legelvakultabb Orbán-fóbiások sem állíthatják, hogy a nemzeti oldalhoz tartoznának. Közzétett kutatásaik, leleplező videóik, írásaik, megnyilvánulásaik egyszerre sugározták a regnáló nemzeti kormányzat iránti gyűlöletüket, és ami ennél nagyobb baj egy történész esetében: a nemzeti eszmény iránti megvetésüket, lenézésüket. Rendkívül felszabadító lehetett számukra a Tisza választási győzelme,
mert még önmagukhoz és munkásságukhoz képest is figyelemre méltó megnyilvánulásokkal vétették magukat észre a napokban.

Rainer M. János augusztus 20-án kapott magas állami kitüntetése apropóján terjedelmes interjút adott az Indexnek, amelyben – bár becsületére legyen mondva, óva intett a jogállami keretek átlépésétől és a bosszútól – egy történésztől igencsak
furcsán hangzó kijelentéseket tett. Mert azt belengetni, hogy az államnak teljesen ki kell vonulnia az emlékezetpolitikából, több mint sokatmondó. Nem csupán azért, mert látva Rainer M. Tisza által történő kiváltságosként való kezelését – az első adandó
alkalommal állami kitüntetést kapott, ráadásul ő lett az ügynökakták titkosítását felülvizsgáló bizottság elnöke –, az ő szava jövőképként, ha úgy tetszik, egyfajta üzenetként is tekinthető arra vonatkozóan, hogy mégis mire számíthatunk a
történelemtudomány és az állam kapcsolatában. Egy nemzet megmaradásának egyik legfőbb sarokköve az identitás, amely történelmi kontextus és a nemzeti öntudat tudatos ápolása nélkül nem lehetséges.

Éppen ezért azt állítani, hogy ebből az államnak ki kellene vonulnia, igencsak érdekes, főleg az adott terület felkent szakemberétől. Ungváry Krisztián – nyilván az őt ért rendkívüli elnyomatásban – már az Orbán- kormány regnálása alatt is gyakran viselkedett „elszabadult hajóágyúként”. Bár szükséges volt hozzá bizonyos lelkiállapot is, de olykor bizony én magam is
végignéztem kissé vontatott videóit, amelyekben dicséretes logikai láncolatra fűzte mindazt, amelyet „bizonyítani” akart. Más kérdés, hogy valahogy mindig „fél lábon álltak” ezek a videók, mert legalább annyi ellenérvet, cáfolatot is lehetett találni a „bizonyítékaival” szemben, mint amennyire bizonyító erejűek voltak az általa elmondott tények.

Sokkal inkább voltak véleményvideók ezek a tartalmak, mint
valódi, megcáfolhatatlan tényeken alapuló történelmi nóvumok, ám meg kell hagyni, hogy ez a nézők nagy részét nem érdekelte, hiszen az alattuk lévő kommentek döntő többsége a magyar történetírás jelenkori géniuszaként aposztrofálta Ungváryt, aki
szerintük „hiánypótló” munkát végez.