Ma lenne 90 éves Makovecz Imre, s immár 14 esztendeje annak, hogy örökre megpihent...
Atyai barátomként tisztelem, s nézek föl rá mind a mai napig. Láthattam munka közben - egyik kezében folyamatosan füstölgő cigaretta, a másikban ceruza -, álltunk együtt színpadon, beszélgettünk kamerák és közönség előtt, sokszor hívott telefonon - amikor felhorgadt valamin, s épp meg akarta velem osztani -, de íróasztal-univerzuma magányába is be-be engedett.

Halála előtt majd’ egy évvel ő laudált engem, amikor megkaptam a kulturális-közéleti Szervátiusz Jenő-díjat, eképpen: „Én, mint apa, szeretem ezt az embert. Magyarmentő.”

Egész lénye olyan volt, mintha Petőfi anno őt mintázta volna:
„Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai,
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani...”

Amikor a hazáról, a magyarságról, vagy épp ihletett, eget a földdel összegyógyító, világraszóló építőművészi alkotásairól beszélt, soha nem ismert sem tréfát, sem kompromisszumot. Villámokat szórt legendás szigorával, de embersége, jósága, humoros huncutsága is karakteresen Makovecz volt.

Sokszor elképzelem, vajon mit mondana ma, a bennünket körülfonó, egyre abszurdabb, kizökkent világról. Bizonyára dörgedelmesen odabökne a bajusza alól valami hegyeset, valami kijózanító, örök igazságot, amitől kis időre megint azt éreznénk: a föld az éggel összetalálkozott. Amit minden alkalommal átélhet az ember, valahányszor egy Makovecz-szentélybe lép: legyen az templom, vagy éppen stadion. Hiányzol, Imre bátyám! Nagyon hiányzol...