A LEGISMERTEBB MARCALI REGÉNYÍRÓ

Biró Zoltán alezredes, a Marcali Rendőrkapitányság vizsgálati osztály helyettes vezetője eddig 11 kincsvadászós történelmi kalandregényt írt, de boltban csak az első volt kapható, azóta rendelni lehet tőle. Ez a szenvedélye, és a családi üdüléseket is oda szervezi, ahol témát szeretne gyűjteni. A borítóknál a kollégák hozzátartozói is besegítenek.

Rossz lóra tett, de fogadni mert.

– Az általános iskola nyolcadik osztályában leginkább a gépipar keltette fel az érdeklődésem, jóllehet már akkor sem voltunk a vas és acél országa, amikor a kaposvári ipari szakközépiskolába jelentkeztem. A nehéziparban csak leépítésekről lehetett hallani, mire elvégeztem – emlékezett Biró Zoltán, aki ezután katonáskodott, majd többféle munkát kipróbált. – Akkoriban nem én voltam az egyetlen gépésztechnikus, aki el akart helyezkedni a turizmusban, de nekem a Balaton közelsége miatt volt némi helyzeti előnyöm, amit ki is használtam. Azonban be kellett látnom, az nem az én világom. A legjobban a zenészélet keltette fel az érdeklődésem. Vakvágány néven alakítottunk egy rockzenekart középsulis barátaimmal, és természetesen bárhol felléptünk. Uszkve harminc évvel ezelőtt, amikor egy koncertről mentünk hazafelé, zsaruk igazoltattak, utána elmondtam a srácoknak, hogy kipróbálnám, felvennének-e rendőrképzésre. Ebből az lett, hogy fogadást kötöttek velem, úgyhogy komolyan vettem a dolgot, annál is inkább, mert nem volt előzmény nélküli. Korábban is gondoltam rá, hogy nekem való lenne a rendőri életpálya, amire ráerősített a katonaság. A tapolcai sorozatvetőknél szolgáltam, és miközben szétlőttük a Balaton-felvidéket, azon vettem észre magam, hogy nincs gondom a parancsuralmi rendszerrel.

A balatoni turné véget ért.

– Új fejezet kezdődött az életemben, miután felvettek a csopaki rendőr-szakközépiskolába, mégsem fogalmaznék úgy, hogy a zenélés vakvágány volt, mert nagyon szerettem – magyarázta. – Már az általános iskolai magyartanárom megjegyezte, hogy jól fogalmazok, és hogy a rímekre is ráérzek, amit ki tudtam élni a rockbandában. Vagány korszak volt, azok az élmények most is velem vannak, és persze sajnáltam, hogy vége szakadt, de mivel próbaidős őrmesterként már azt is tudtam, kivel szeretnék családot alapítani, elszántan léptem rá a kék életpályára. Szerencsém volt, hogy ’97 júliusában a Marcali Rendőrkapitányságra szerelhettem fel, mert a környékről származom, ráadásul rögtön a bűnügyi osztályra kerültem, illetve a bűnügyi technikusi képzésre. Akkor arra volt a legnagyobb szükség, és rá is éreztem erre a feladatkörre. Közben, illetve már a csopaki évek alatt átalakult a baráti köröm, és miután felszereltem, négyesben, illetve nyolcasban jártunk össze három rendőr kollegával és a párjaikkal. Közülük az egyik itt dolgozik a szemközti irodában, ketten pedig a Terrorelhárítási Központ környékbeli objektumában.

Egyre technikásabban fogalmazott.

– Kerek volt az életem, és a helyemen éreztem magam, de hiányzott az alkotás, és kézenfekvőnek éreztem a kályhához való visszatérést. Ebben az is benne volt, hogy a munkám azzal is járt, hogy képernyő előtt ültem az ujjaim alatt billentyűzettel, és fogalmaztam. Úgyhogy vettem egy laptopot, és Aeropolisz címmel elkezdtem írni egy történetet, amelyben rendőr barátaim voltak a főhősök. Ez persze nekik is tetszett, amikor egy közös bográcsozás során felolvastam nekik, és 14 évvel ezelőtt az ő biztatásukra állttam neki egy regény megírásának – magyarázta az alezredes, aki ekkor diplomázott a Rendőrtiszti Főiskolán, és 2012-ben került a Marcali Rendőrkapitányság parancsnoki állományába. Először a felderítő alosztályt vezette, majd a bűnügyi, két éve pedig a vizsgálati osztályvezető helyettese lett. – Voltak nagy ügyeink, főleg az a csaló maradt meg az emlékezetemben, aki németeknek árult balatoni ingatlanokat. Később céget alapított, és bissau-guineai diplomata státuszt ígért a befektetőknek, azt állítva, hogy a balatonmáriafürdői Széchenyi-kastélyban lesz a nyugat-afrikai ország konzulátusa, és hogy ezt a bizniszt is ő intézi. A bűntársát fél évvel később holtan találták a horvát tengerparton.

A szenvedély maradjon szenvedély!

– Tihanyi fény című első regényemet másfél éven át írtam. De nem azért, mert olyan hosszú lett volna, hanem mert csak akkor dolgoztam rajta, amikor kedvem volt hozzá, jólesett, és ezt azóta is így csinálom. Nem állok szerződésben kiadóval, és a leadási határidőt csak hírből ismerem – mondta, de hozzátette, volt egy próbálkozása. – A Tihanyi fény néhány fejezetét feltettem egy amatőr íróknak teret adó internetes honlapra, és hamarosan megkeresett egy kiadó. Végül az Underground Kiadóval szerződtem, de több könyvet nem vállaltam, és azóta nem is volt dolgom kiadóval. Számomra a regényírás szenvedély. Régóta érdekel a történelem, persze leginkább a magyar, és amikor először téma után kutattam, a lehetséges kincsek és rejtélyek irányába lódult meg a fantáziám. Miért ne lehetne fikciós magyarázatot adni arra, hogy hová lett a vérszerződés kelyhe vagy Sobri Jóska földi maradványa? Úgy vettem észre, ezek a kérdések másokat is foglalkoztatnak, mert a Tihanyi fény után aránylag sokan vették fel velem a kapcsolatot, hogy értesüljenek róla, amikor újra előrukkolok egy krimivel átitatott kalandregénnyel, és belőlük, illetve általuk kezdett alakulni a vevőköröm. Azt is a szájhagyománynak köszönhetem, hogy Marcaliban és a környéken ismertté váltam, sőt, jómagam volnék a legismertebb marcali regényíró, tudniillik nincs konkurenciám. Azt nem mondhatom, hogy országosan ismert volnék, bár az is igaz, hogy csak Békésből nincs megrendelőm.

Lehet ezt még fokozni?

– Elcsodálkoztam, hogy Marcaliban még Dan Brownt is megelőztem – folytatta, és nem tréfált. – Nemrég tudtam meg, hogy tavaly a legtöbben az én műveimet kölcsönözték ki a helyi könyvtárból. Az is meglepett, hogy a régebbi regényeimből már csak a három alappéldány maradt a birtokomban. Azért ennyi, mert kettő a gyerekeinké. Mindet megvették, bár hozzá kell tennem, egyikből sem rendeltem többet 150 példánynál. Mondhatni, egálban vagyok, mert a könyvnyomtatás nem olcsó mulatság, de például grafikusnak még nem kellett fizetnem. Több borítót is Bódi Szabolcs törzszászlósnak köszönhetek, aki a Készenléti Rendőrségnél szolgál Nagykanizsán, de három itteni kollegám, Garics Zsolt főtörzszászlós, Pécsi Zoltán alezredes és Balla Gábor alezredes lányainak is hálás lehetek, illetve a saját fiamnak és a lányomnak, akik beállított fényképen láthatók Az utolsó Corvin és Az ismeretlen betyár címoldalán.

Aki egyszer a turizmusban dolgozott…

– Az inas című regényem kapcsán rendhagyó meglepetésben volt részem. Miután az első megrendeléseket teljesítettem, és a környéken könyvbemutatókat tartottam, több olyan visszajelzés jutott el hozzám, hogy volt, aki emiatt döntött úgy, amikor legközelebb üdülni fog a Balatonnál, ha csak egy napra is, de ellátogat Marcaliba, a cselekmény nagy része ugyanis itt játszódik. Később arra is volt példa, hogy az egyik helyi hotelből azzal hívtak fel, hogy az egyik vendégük venni szeretne a könyveimből. Amikor rendőr lettem, nem gondoltam volna, hogy közöm lesz még a balatoni turizmushoz, de örülök, hogy így alakult – árulta el mosolyogva, és kifejtette, mi írószenvedélyének legkellemesebb hozománya. – Nemcsak megrendelőimet kezdte érdekelni, mi lesz a következő könyvem témája, hanem a családtagjaimat is. Jó pár éve úgy szervezem az üdüléseinket, hogy közben kutatómunkát is tudjak végezni, és ebbe be is segítenek nekem. Nem volt könnyű megtalálni annak a Balaton-felvidéki csárdának a maradványát, ahol Répa Rozi megismerte Sobri Jóskát, viszont annál nagyobb öröm, hogy ezt velük élhettem át.

Kollegák előnyben.

– Igen, a munkatársaim között is vannak, akik kíváncsiak rá, az új könyvemben milyen történelmi rejtélyt dolgoztam fel, ezért ahogy megkapom a példányokat a nyomdától, hozok be egy szakajtóval. Ebben a szatyorban ma reggel még 16 darab volt Az utolsó betyárból, és mind elkelt, úgyhogy holnap is telerakom. Most szervezem a könyvbemutatókat, és közben természetesen a rendeléseket is teljesítem a https://birozoltaniro.mozellosite.com honlapomon keresztül – vázolta, és elmélázott. – Lehet, hogy igényesebb formában jelenne meg a munkám, ha szerződésben állnék egy kiadóval, de az is valószínű, hogy többet lennék távol itthonról, és nem a gyerekeim lennének a borítón. Nekem ez így, ahogy van, tökéletesen megfelel. A közelmúltban volt rá példa, hogy a közösségi oldalamon a szememre hányták, nehéz hozzájutni a korábbi könyveimhez, amit meg tudok érteni, de azt azért mégse tanácsolhatom, hogy akinek ilyen problémája van, az jöjjön el a marcali könyvtárba, mert lehet, hogy épp mindegyik ki van kölcsönözve.
SZ. Z. J.
FOTÓ: NAGY ZOLTÁN
#marcali #zsarumagazin