Nincs két egyforma szolgálat...
"Ami az egyenruha mögött van" sorozatunkban ezúttal Németh Nikolett őrmester, gödöllői járőr kolléganőnk mesélt nekünk egy napjáról.

Alig két éve, hogy bezáródtak az iskola kapui mögöttem. Egyszerre voltam lelkes és izgatott. Annyira vártam, hogy az utcán kipróbálhassam magam. Nem féltem. Attól viszont tartottam, hogy a rengeteg tanult jogszabályt, útmutatást, taktikai intézkedést jól fogom-e alkalmazni. Fikarcnyi kétségem sem volt, hogy erre a munkára születtem. Alkatom, határozottságom tiszteletet ébreszt, egyenruhában még inkább. Sokszor segített nehéz helyzetekben, de volt már olyan szituáció, amit a társammal együtt is nehezen küzdöttünk le. Ilyen volt ez is.

Miután magamhoz veszem a rádiót, lövedékállót, szondát, bilincset, gázsprayt, fegyvert és részt veszek az eligazításon, veresi kollégámmal beugrunk a kocsiba és már hívnak is minket rádión. Ilyenkor kicsit izgulok. Várom az utasítást, vajon mi történt? Családi vitához kell majd kimennünk, egy balesethez, esetleg lopáshoz vagy betöréshez?

A Tevékenység-irányítási Központból jön az infó, egy agresszív férfi kiszállított egy családot az autójukból és ott tombol. Az adrenalin megugrik bennünk, a fejemben próbálom rendezgetni a tanultakat, elképzelem a szituációt: mi történhet, mi a legrosszabb, amire fel kell készülnünk. Elég gyorsan kiérünk, talán hat percbe se telik. A helyszínen döbbenet fogad minket. A család szinte sokkos, kétségbeesett állapotban van. Kérdezem őket, hogy mi történt, amikor meglátom, hogy a kocsijukban egy férfi békésen fekszik az első üléseken keresztben, feje az anyósülés lábrészénél lefelé lóg. Síri csend, tornádó utáni állapotok uralkodnak az autó belsejében. Kábelek lógnak mindenhol, kárpitok leszaggatva, üvegszilánk mindenütt… az autó kibelezve.

Kétoldalról közelítünk, tapasztaltabb kollégám hozzászól: Jó estét Uram! – de semmi reakció. Kicsit közelebb lépünk, a mozdulatlanság őrjöngésbe fordul át. Felszólítjuk, hogy hagyja abba, de el se jut hozzá, láthatóan valamilyen belső parancs hatására cselekszik. Üvölt, üt, ver, szaggat. Mindkét irányból elzárjuk az útját. Minden erőnkre szükség van, hogy meg tudjuk fékezni. Sikerül megbilincselni, de nem vesz róla tudomást, őrjöngve kapálózik tovább. Végül csak kiszedjük és leültetjük az útpadkára. Próbálunk kommunikálni vele, a beszéde érthetetlen, erőszakos, kapkodó. Láthatóan nincs magánál. A kollégám mentőt kér rádión, én addig biztosítom. Állok a férfi felett, vonaglik jobbra-balra. Egy pillanatra a szemembe néz extrém tágra nyílt pupillákkal, de biztos vagyok benne, hogy nem lát, összefüggéstelen furcsa szavakat ordibál. Vergődik, kíméletlenül dobálja magát az aszfalton – mondom, nem vagyok kis alkat, de ketten kellünk, hogy ismét legyűrjük. Láthatóan megnyugszik. Aztán egy csettintés, annyi idő sem telik el, és magához tér. Mintha semmi nem történt volna, tagoltan, érthetően megszólal – Miért van rajtam a bilincs? Mi történt? – Eközben megérkezik a mentő…

Nem ez az első esetem bódult emberrel, de ennyi erőt, ennyi pusztítást még soha nem láttam. Értetlenül állok a helyzet előtt. Még a sokat látott kollégámnak is megrázó volt.

Tesszük a dolgunkat tovább, a családot útbaigazítjuk. Jólesik, hogy megköszönik, mi pedig örülünk, hogy segíthettünk. Szeretem a munkám. Látom az emberi sorsokat, a hétköznapi életet. Van, amikor segíteni kell valakinek és van, amikor üldözni a bűnt.

Nincs két egyforma szolgálat, csak az elhivatottság ugyanaz.

Pár percig szótlanul kissé fagyottan ülünk az autóban, majd elindulunk, utcáról-utcára járunk, amikor az egyik kereszteződésnél elhajt előttünk egy szakadt, műszakilag erősen kifogásolható kocsi. Gyorsan lekérem az adatokat. Kiderül nincs biztosítása, műszakija, és még a forgalomból is kivonták. Utána fordulunk…

Gondolatait Németh Nikolett r. őrmester, a Gödöllő Rendőrkapitányság járőrvezetője osztotta meg velünk.