KOMCSI VIRCSAFT, TRIBÜNÖN „BÁBOZÓ” GYILKOSOKKAL. ÉLJEN MÁJUS ELSEJE, ÉNEKSZÓ ÉS TÁNC KÖSZÖNTSE...
Jól nézzük meg ezt a fotót! Éppen 60 éve készült, 1961. május elsején. Rajta a munka ünnepén, kötelező vidámsággal vonuló emberek, oldalt csepeli munkások hónapok óta, a kommunista szombatokon begyakorolt életképe sejlik fel - kivágott betűkkel, virágkoszorúkkal -, mellettük spontán boldogságot sugárzó elvtársak és elvtársnők, megbízhatóan lelkes riporter elvtárs, és a kép szocialista aranymetszésében ott vonul ő maga, a Minisztertanács első elnökhelyettese, a vidám határozottsággal - akarom mondani: gyilkos mosollyal - nyilatkozó Apró Antal főelvtárs.

Neki persze van oka az örömre: beérett a sok árulás és a beteges, szadista megtorlás velejéig rothadt gyümölcse. Még öt év sem telt el 1956 óta, s az ország kommunista kirakatrendezvényén látszólag mindenki boldog. A párt fő korifeus gyilkosai a virággal, és vörös színnel gazdagon díszített tribünön „bábozva” integetnek az előttük elvonuló embertömegnek, Apró a nép közé vegyülve nyilatkozik, hát mi kell még?

Kit érdekelnek az ’56 miatt - akkor még hosszú évekig - börtönben ülők, a még kivégzésükre várók, a halálraítéltek százainak árván maradt gyermekei, szerettei, az országból örökre elmenekült százezrek itt maradt családtagjai, vagy épp az a soha el nem múló, össztársadalmi trauma, amelyet részben a szabadságharc leverése, részben a Kádár, Apró, Dögei, Münnich, Biszku nevével fémjelzett, példátlanul kegyetlen megtorlás időszaka okozott a lelkekben?

De Apró Antalt ez persze nem zavarja. Miért is zavarná? 48 éves, és igazán összejött neki az élet. Ki gondolta volna, hogy egyszerű mázolótanoncból ilyen sokra viszi majd? Persze nem lehet szégyenkeznivalója emiatt, a sok birkapásztorból, villamoskalauzból, négy elemit végzett félanalfabétából lett miniszter, főügyész, és élet-halál urát játszó pártnacsalnyik között.

Apró ekkor már, egy ideje a Rózsadombon él a családjával, fönt a szemlőhegyi káderdűlőn, abban a bizonyos villában, amelynek nagyobbik részét - szolgálatai elismeréseként - utalt ki neki a párt, miután megkonstruálta, levezényelte és végrehajttatta Nagy Imre és társai kirakatperét, majd kivégzését, meg a többi, soha el nem évülő, emberiesség, és egyben a magyarság ellen elkövetett, gyilkos gazemberséget.

Hiába, volt stílusuk az elvtársaknak: jelentősebb kivégzések, saját párttársaik likvidálása idején előszeretettel osztogattak nyugati luxusautókat, klasszikus villákat, nyaralókat egymásnak, ajándékba. S így lettek senkiházi, tanulatlan, műveletlen, szájszagú, ordas bunkókból, a Vörös Október Ruhagyár rosszul szabott öltönyeiben parádézó elvtárs urak, akik generációkra előre bebetonozták családjuk boldogulását, mások vérén, verejtékén felkapaszkodva.

Hát persze, hogy boldog elégedettséggel osztja az észt a mikrofonba Apró Antal elvtárs. Minden oka megvan rá. Pedig ezen a fotón még nem is sejtheti, hogy 11 évvel később, 1972-ben megszületik kisunokája, Klárika, aki majd évtizedek múlva, ugyanebben a politikai közösségben szocializálódva, a nagypapa és a drága anyuka által jól kitaposott és kibélelt útra lép...

Hogy ő már a modernebb, internacionalista idők szavára hallgatva, nem a Kommunista Internacionálé mindenek felettiségét, hanem egy újbalos, nyílt társadalomnak becézgetett, globalista világkormány által irányított, beteg víziót hirdeti majd?

Ja, kérem: az idők változnak. De a hazaáruló - bárhogy is csomagolja magát -, akkor is csak hazaáruló marad...