🤝🇮🇳Magyarország kiemelt partnerként tekint Indiára, idén ünnepeljük a diplomáciai kapcsolatok felvételének 75. évfordulóját. A nemzetközi kapcsolatok modern viszonyaiban ez nem kevés idő, így ennek méltó ünneplésére a Magyar Külügyi Intézet konferenciát szervezett, amelyen Szijjártó Péter külügyminiszter mellett indiai kollégája, Subrahmanyam Jaishankar és Meenakshi Lekhi, India külügyminiszter-helyettese is felszólalt. Az eseményen elhangzott beszéd alább olvasható:

"Tisztelt Miniszter Asszony, Excellenciás Hölgyek, Urak és Asszonyok, Tisztelt Vendégeink, kedves Barátaink!

Sok szeretettel köszöntök mindenkit abból a jeles alkalomból, hogy India és Magyarország 75 éve vette fel egymással a diplomáciai kapcsolatokat. Mozgalmas és igen eredményes 75 év áll mögöttünk. Már csak azért is, mert a számok azt mutatják – ahogy arról a külügyminiszter úr is beszélt –, az indiai–magyar kapcsolatok az elmúlt bő évtizedben magasabb sebességi fokozatra kapcsoltak.

A 2012-ben bejelentett keleti nyitás politikájával Magyarország újra India felé is fordult, és azóta az India és Magyarország közötti kereskedelem minden évben rekordokat döntött. Most már ott tartunk, hogy majd háromszorosára nőtt Magyarország Indiába irányuló exportja, miközben az Indiából importált áruk volumene közel meghatszorozódott.

Sok magyar cég tudja kiaknázni a lehetőségeket India hatalmas piacán: vízgazdálkodás, élelmiszer-feldolgozás, védelmi ipar, gyógyszergyártás, energiaszektor, csak néhány olyan terület, amelyeken a magyar cégek jelenleg is aktívak. Emellett a magyar piacon is számos indiai cég tevékenykedik. Ezek a vállalatok tízezrek számára teremtenek munkahelyeket, és több milliárdos beruházásokat injektálnak a magyar gazdaságba.

A számok szintjén tehát egész jól állunk, ahogy mi, Magyarországon mondjuk, „egész jól nézünk ki, talán még soha nem néztünk ki ilyen jól”. De meggyőződésem, hogy nem azért jöttünk ma össze, hogy a számokról beszéljünk. A hindu filozófia egyik fontos szemléletében (darsana) a számvetés (szánkhja) mindig valami magán túlmutató jelenség megértését szolgálja. Nincs ez másként az indiai–magyar kapcsolatok esetében sem. Mindannyian érezzük azt, hogy közös dolgaink nem írhatóak le pusztán a számok nyelvén. Többről, valami mélyebbről van szó az én megítélésem szerint. És ez a mai nap kiváló alkalmat ad arra, hogy erről számot vessünk. Ezért, ha megengedik, kifejezetten messziről indítanék.

A nyugati gondolkodás egyik legrégebbi fennmaradt szöveges írását Parmenidész-töredékeknek nevezik. Csakhogy egyre több jel és egyre több alapos kutatás utal arra, hogy ez a dokumentum nem jött volna létre indiai hatás, közelebbről nézve a hindu filozófia nélkül. Parmenidész Indiából vette át a gondolatot, hogy a lét egy, oszthatatlan, és nincsen benne változás. S amit látunk változást, az nem más, csak illúzió, nem más, mint látszat.

Ez az ókorban is egy olyan megdöbbentő gondolat volt, ami nem hagyta nyugodni a görögöket sem, és ezért nem is maradt szó nélkül. Platón egy egész akadémiát, úgy is mondhatnánk mai modern szóval: intézetet vagy think-tanket hozott létre a dolog vizsgálatára. S innen indult útjára az egész nyugati gondolkodás. Ekkor állt pályára az egész nyugati civilizáció.

Tehát bármennyire is furcsán hangzik, hindu filozófia nélkül nincs Parmenidész. Parmenidész eleai iskolája nélkül pedig nincs Platón, Platón akadémiája nélkül nincs nyugati gondolkodás, ami nélkül nincs Európa, és – talán furcsa belegondolni, de – nincs nyugati technológia sem. Magyarán Kelet és Nyugat 2500 évvel ezelőtti találkozása nélkül mi sem állnánk ma itt.

Mint a történelemben oly sokszor, a civilizációk itt is megtermékenyítették egymást. 2500 éve a Kelet termékenyítette meg a Nyugatot, s többször fordult elő az is, hogy a Nyugat termékenyítette meg a Keletet. A történet tanulsága viszont egyértelmű: egyedül nem megy – a Kelet és a Nyugat együtt alkot egy egészet. Egész egyszerűen együtt többre vagyunk képesek.

Persze ez a viszony nem volt mindig felhőtlen. Hozzánk, Magyarországra is érkeztek hódítók Keletről és egyébként Nyugatról is szép számmal, és sajnos a nyugati hódítók sem kímélték a Kelet nagy civilizációit. Ezek szerintem rossz a gyakorlatok: olyan kapcsolatok, történelmünk olyan közös pontjai, amelyek nem, vagy csak esetleg a véletlen folytán fordulnak termőre, és mindenképpen rengeteg szenvedést hoznak.

Vannak viszont jó gyakorlatok, a Parmenidész-töredékeinek esete erre jó példa. A jógyakorlatok nem dominanciára, hanem az önkéntes együttműködésre, a javak szabad és előnyös cseréjére, a gondolatok, ötletek, művészeti alkotásokon keresztül bekövetkezett elmélyült párbeszédére alapulnak. Az ilyen kapcsolatok mindig termőre fordulnak, s végül gazdagabbá teszik mindkét felet.

Magyarként különösen büszke vagyok arra, hogy a modern kor jó gyakorlatokon alapuló kapcsolatfelvételét épp egy néhai honfitársunk –akit a miniszter úr is említett –, Kőrösi Csoma Sándor gyakorolta először és talán azóta is a legmélyrehatóbban. Ő annak a nyugati embernek a példája, aki a világ keleti tájain is nagy tiszteletet vált ki. Szerintem ez Kőrösi személyiségében keresendő.

Eredetileg azért kelt útra, hogy a magyar őshazát meglelje a messzi Keleten. S bár azt, amit keresett, végül nem találta meg, mégis sokat adott a világnak. Az ő nevéhez fűződik az első tibeti–angol szótár, ami az akkori kor egyik legkomolyabb tudományos eredménye volt. Ő volt az, aki a nyugati emberrel megismertette az indiai kontinens gazdag kultúráját, szent szövegeit, a felületes szemek számára rejtve maradt kincseit. Ahogy Arthur Schopenhauer fogalmazott, akire szintén nagy hatással volt Kőrösi Csoma Sándor gondolkodása és az általa megismert indiai gondolkozás: „Kőrösi igazi aranyat talált Indiában”.

Kőrösi a kincskeresők legszebb hagyományhoz nyúlt. Apró és alázatos munkával kezdett neki a kutatásnak, amit a szentemberek kitartásával folytatott évről évre. Nem volt benne fennhéjázás, nem volt benne a nyugati emberre oly jellemző civilizációs gőg. A megértés igényével fordult mindenkihez és mindenhez, amivel csak találkozott. Így tudta elnyerni az indiai emberek bizalmát. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy egykori szobája Kalkuttában, ahol szinte remeteként dolgozott, ma is áll, a keleti szentélyek stílusában berendezett emlékhely. Nagyon örülök, idén nekem is volt szerencsém meglátogatni.

Kőrösi Csoma élete nekünk, magyaroknak példa. Személye ma is nagy tiszteletben áll. Ez nem egy halott történet. Kárpát-medence-szerte, amerre csak magyarok élnek, jelen pillanatban is 15 iskola viseli Kőrösi Csomának a nevét. Nem véletlen ez a nagy megbecsülés. Ő emlékeztet minket, magyarokat arra, hogy történelmünkben általában két periódus váltja egymást: egyszer bezárkózunk, máskor meg kinyílunk a világra. Kőrösi egy bezárkózó időszakban nyitott a világra. Így hozta ki a legtöbbet önmagából, és adott legtöbbet saját népének és a világ távoli népeinek egyszerre.

Példája azért is fontos, mert olyan időket élünk, amikor választanunk kell: bezárkózunk vagy nyitunk.

Átalakul a világrend, s ebben az új világban meg kell tudni találni nemcsak a helyünket, hanem az ebben betöltött szerepünket is. Ötszáz év után jó esély van arra, hogy először fordul elő olyan helyzet, amikor a nyugati világ elveszíti hegemón szerepét a világban. A Kelet nagy civilizációi, így India is megerősödik.

Vannak olyan erők, főleg a Nyugaton, akik az új helyzetre bezárkózással válaszolnának. Úgy vannak vele, hogy ha már le kell mondani a globális hegemón szerepéről, akkor minél inkább zárjuk el, válasszuk le a Nyugatot a világ többi részéről. Mert ha kapcsolatba kerülünk másokkal, akkor valójában őket juttatjuk előnyhöz.

Ha kereskedünk a riválisokkal, akkor azzal őket erősítjük, mi magunk pedig gyengülünk. Ezért szerintük az a legjobb stratégia, ha begubózunk. Ha blokkosítjuk világot, ha alig beszélünk egymással, ha kevesebbet kereskedünk egymással. Mint egyfajta rossz szomszédi viszonyban – tudunk egymásról, de a lépcsőházban egymásra csukjuk az ajtót.

Ez is egy hozzáállás, ez is egy stratégia. De Magyarország meggyőződése, hogy ez a rossz stratégia. Lelassítja a folyamatokat, de nem oldja meg azokat. A tünetek ugyanúgy megmaradnak, csak éppen hosszabb szenvedés vár a páciensre. Ez a stratégia valójában senkinek sem szolgálja az érdekeit.

Nem szolgálja a Nyugat érdekeit: mert ha valóban a blokkosodás útjára lépnek a Nyugat államai, akkor nem a többi civilizációt tartják távol maguktól, hanem épp önmagukat zárják börtönbe. A legnagyobb ütemű gazdasági növekedés a következő évszázadban vagy ebben az évszázad második felében nem a Nyugat államaiban várható. Egy blokklogikán alapuló nemzetközi renddel a Nyugat ebből teljesen kimaradna.

Ráadásul a blokkok megszilárdulásával a Nyugat elzárná magát a keleti piacoktól, erőforrásoktól és nyersanyagoktól is úgy, hogy közben ő maga nem, vagy nem ott mindenki rendelkezik ilyenekkel. Nehéz belátni, hogyan lehetne ennek a Nyugat nyertese, miként szolgálja mindez a Nyugat érdekeit.

S a blokkosodás nem érdeke Magyarországnak sem. Aki ismeri a magyar történelmet, az tudja: az utolsó 500 évünk folyamatos, a szuverenitásunkért folytatott küzdelem volt. A blokklogika viszont azt jelentené, hogy ismét alárendelt szerepbe kényszerülünk: ahogy a belpolitikai, úgy a külpolitikai döntésekhez is jóváhagyást kellene kérnünk másoktól. Egyszerűen fogalmazva: a blokkosodás gyarmati, de legalább is félgyarmati sorba taszítana minket. Ez viszont olyasmi, ami hagyományosan nem megy le a magyar emberek torkán.

Szerencsére létezik más megoldás is, mint a blokkosodás. Ez Parmenidész és Kőrösi Csoma Sándor hagyománya: a termékeny összekapcsolódásnak a hagyománya. Ami nem ránk zárja a világ kapuját, hanem kinyitja azt. Ahol nem a szembenállás és ellenséges gyanakvás igazságtalan világrendjében, hanem az együttműködésen és a kölcsönös tiszteleten alapuló világrendben élhetünk. Ez a magyar stratégia. És aki ezt a stratégiát választja, az meggyőződésünk, hogy a fejlődést és a megerősödést választja.

És nekem az is a meggyőződésem, hogy ebben rejlik az indiai–magyar kapcsolatok mélyebb értelme, amit pusztán a számokkal nem tudunk kifejezni. Hogy mi ez, azt leginkább Lekhi miniszter asszonnyal való egyik első találkozásom és beszélgetésem illusztrálja. Miniszter asszony ekkor bevallotta, ő már idejekorán megjegyezte magának Magyarországot.

Mégpedig azért, mert a futball-válogattunk nem térdel le a mérkőzések előtt, noha az éppen aktuális ideológia szerint le kellene térdelnünk. Sőt, amikor az angolok – kellően nagy arccal – meg akarták mutatni nekünk, elmaradott közép-európaiaknak, hogyan is kell ezt csinálni, akkor egy 30 ezer gyermekkel teli stadion fütyülte ki őket spontán módon. Amikor Lekhi miniszter asszony elmesélte ezt a történetet, akkor abban maradtunk, hogy ez egy olyan történet, amelyet mi, magyarok és az indiaiak egyaránt értünk és magunkénak is érezzük. Ezek után nem nehéz megérteni, miért is jegyzet meg minket magának a miniszter asszony.

Magyarországon ugyanis van egy szabály, amit szerintem Indiában is vallanak: igen a barátságra, nem a gyarmatosításra. Az ország szuverenitása, önmagunk szuverenitása a legfontosabb számunkra. Aki ezt el akarja venni tőlünk, aki bármely módon alárendeltségbe akarja kényszeríteni a világ szabad népeit, az előtt mi sosem térdelünk le. Imperialista törekvéseknek nálunk soha nem termett babér. A szuverenitás ugyanis soha nem az ország méretétől függ, hanem a benne lakó emberek elköteleződésétől.

Ebből a kis történetből érhető meg mennyi minden köti össze a magyarokat Indiával. India ősi civilizáció, a magyar pedig ősi nemzet. Ahogy Magyarországon, úgy Indiában is erős a nemzeti érzés, a szuverenitáshoz való kötődés.

A nacionalizmus mára már egyikünknél sem nem szitokszó, hanem egy pozitív érzelmet fejez ki: a nemzet szeretetét, az otthonunk védelmét. Mindketten hiszünk abban, hogy egy igazságosabb világrendet kell építeni, ahol a nyugati és nem nyugati országokat egyaránt meghallgatják, értékeiket és szuverenitásukat tiszteletben tartják, kultúráját és érdekeiket méltányosan figyelembe veszik.

Ahol nem a globális Dél és a globális Észak, nem a globális Kelet és a globális Nyugat egymás rovására történő vetélkedéséről szólnak a hírek, hanem a kapcsolatokról.
Nekünk erre már stratégiánk is van, úgy hívjuk: a konnektivitás magyar stratégiája. Konnektivitás viszont nincs megbízható partnerek nélkül. India pedig egy ilyen, erős, megbízható és kiemelt partnere Magyarországnak.

Ezért az indiai–magyar diplomáciai kapcsolatok felvételének 75. évfordulóján az előttünk álló feladatok szerintem világosabbak, mint valaha. Közösen kell munkálkodnunk egy valóban igazságosabb világon és világrenden. Ez nemcsak mindkét nép érdeke, hanem olyan meggyőződés, ami értékvállalásinkból, történelmünkből és identitásunkból fakad. S biztosíthatom indiai barátainkat, Magyarország kormánya a következő 75 évben is partner lesz ebben!

Köszönöm a megtisztelő a figyelmüket! Éljenek a virágzó indiai–magyar kapcsolatok!"