Tegnap a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen a „John Lukacs és az amerikai konzervativizmus” című rendezvény keretében a magyar származású amerikai történész konzervativizmusra gyakorolt hatásáról beszélgettünk.

A magyar konzervativizmus számára a fő mozgatórugó a nemzeti érdek, ezen alapul a magyar konzervatív kormányzás, ezért a magyar konzervativizmus soha nem fog megfelelni más nemzetek konzervatív gondolkodásmódjának, csak a magyar hagyománynak. Ugyanakkor John Lukacs – akinél jobban kevesen érezték és értették a XX. és korai XXI. század magyar és európai történelmét – történészi munkássága hidat képez a magyar és más országok konzervatív gondolkodása között.

—————————

Az eseményen elhangzott beszéd alább olvasható:

"Hölgyeim és Uraim!

Azért nagy öröm az, hogy itt lehetek, mert nem mindennapi az, amikor egy olyan neves és elismert kutató munkásságáról tartunk konferenciát, mint John Lukacs. Persze ezeknek az alkalmaknak a száma – leginkább igazgató úr tevékenységének hála – folyamatosan nő, de azért mégis különleges. Az sem mindennapi, hogy ez a világhírű történész ráadásul magyar származású. Nagyon nagy öröm az nekem, ha azt látom, hogy a magyar emberek továbbra is szívesen beszélgetnek róla, a magyar kutatói világ továbbra is szívesen foglalkozik John Lukacs munkásságával és gondolataival.

Létezik egy olyan vélekedés, amely szerint a történész olyan, mint egy folyóban araszoló rák: csak hátrafelé tekint, és közben nem törődik sem a jelennel, sem a jövővel, csak a múlttal. Azonban azok, akik ezt mondják, szerintem nem veszik figyelembe azt, hogy ez egy általános emberi vonás.

Sőt valójában ez visz minket, embereket előre: a megismerés és a múltból való tapasztalat segít minket a jelen és a jövő megértésében. Ahogy maga John Lukacs mondja: „Az, hogy előrefele élünk, de csak hátrafele tudunk gondolkodni, nemcsak a jelenre igaz, hanem arra is, ahogy a jövőt szemléljük: mert még akkor is, ha a jövőről írunk vagy beszélünk, ezt úgy tesszük, hogy emlékezünk rá”.

Milyen szép gondolat! Ez az a szemlélet, amit a baloldali progresszív gondolkodás az ellenségének tekint. Érthető okokból, hiszen ez a teljes elutasítása annak az eredendően progresszív, baloldali, globalista programnak, amely a múlt eltörlését követeli. Ahogyan azt a kommunista Internacionálé egyik fő mondata is már megfogalmazta, ahogy ma azt cancel culture-ként, az eltörlés kultúrájaként ismerjük, pontosan ez jelenik meg a szemünk előtt.

Pedig a múltat vizsgálni, az abból származó következtetéseket levonni és a tetteinket a jelenben ezek alapján mérlegelni: teljesen természetes emberi igény és egyben alapvető konzervatív vonás is. Vagyis konzervatívnak lenni nem más, mint egy életmód, egy természetes emberi tulajdonság. Mi, magyarok pedig különösen így vagyunk ezzel, de az angolszászok sem vélekednek másképp. Ahogy Sir Roger Scruton brit filozófus is fogalmazott: „a konzervativizmus inkább egyfajta ösztön, mint ideológia vagy eszme”.

Sokan elmésen megállapították már, hogy a konzervativizmus minden nemzetnél különbözőképpen fejlődött ki, és különbözőképpen fejlődik tovább. Hogy nincsen egy konzervativizmus, hanem konzervativizmusok vannak. Így a magyar konzervativizmus sem olyan, mint az angolszász. Éppen ezért a magyar konzervativizmuson bármiféle angolszász sajátosságot számonkérni nem lehet, és nem is lenne helyes. De ugyanez a helyzet fordítva is. A magyar konzervatív politika soha nem fog megfelelni más nemzetek konzervatív politikai hagyományainak, csakis a sajátosan magyar hagyományoknak.

Természetesen a többi országhoz hasonlóan a magyar konzervatív gondolkodásban is fontos szerepe van a rendnek és hagyománynak – hogy két fontos konzervatív erényt említsek. Ugyanakkor a számára a fő mozgatórugó a nemzeti érdek, és a magyar konzervatív kormányzásnak e nemzeti érdek pragmatikus felfogásán kell alapulnia a mi meggyőződésünk szerint.

A nemzeti érdek érvényesüléséhez elengedhetetlen a stabil kormányzat, a személyes szabadság, a parlamenti szuverenitás, illetve a nemzeti önrendelkezés. Ezek jelentik a magyar konzervatív gondolkodás sarokpontjait.

Éppen ezért, ha a nyugati sztenderdek mentén kívánjuk megmondani, hogy mi hogyan és mit csináljunk, annak a magyar politikai logika sosem fog megfelelni. My house is my castle – ahogy az angol mondja, vagyis az én házam az én váram. De találtam ennél jobbat is: a bagoly is úr a saját odvában – mennyivel jobban hangzik ez magyarul! Nekünk is van házunk és a várunk: a mi saját nemzeti hagyományaink.

Persze vannak közös pontok a konzervativizmusfelfogások között, ilyen például a történelem fontossága is. Minden éleslátású konzervatív gondolkodó, legyen az Scruton vagy Lukacs, kiemeli az életösztön és a természetes emberi vonások meghatározó jelentőségét, és e természetes emberi vonások egyike a történelem ismerete iránti vágy, vagy úgy is mondhatnánk, a történelmi kíváncsiság.

Tehát attól még, hogy különböző konzervativizmusokról van szó, ez nem jelenti azt, hogy ne lenne átjárás a két világ között, és ez a helyzet az angolszász és a magyar világ esetében is. A gyökerek mégiscsak ugyanonnan fakadnak, csak éppen eltérő ágakon nőttek tovább. A különbség a más történelemből és az eltérő nemzeti fejlődésünkből adódik. Tehát a történelem iránti vonzalom közös, de a történelmünk eltér. Úgy is mondhatnánk, hogy ez a nagy konzervatív paradoxon.

És vannak olyan személyek is, akik ezekre a hasonlóságokra vagy különbözőségekre rá tudnak mutatni, sőt akár ők maguk jelenthetik az átjárót a két világ között. Lukács János, John Lukacs pedig egy ilyen kapocs, egy ilyen híd volt a magyar és az angolszász konzervativizmus között. Egy olyan ember, akire egyszerűen nem volt érvényes ez a paradoxon.

Hiszen kevés ember ismerte olyan átfogóan, és értette olyan jól a magyar történelmet és a magyar hagyományokat, mint John Lukacs, és ez a tengerentúli munkájában is megmutatkozott. Értette, hogy a Szent Istvánnal kezdődő csatlakozásunk a Nyugathoz megingathatatlan tényező és stabil elköteleződés. És azt is értette, hogy ugyanakkor ez semmiképpen sem jelenthet szükségszerű főhajtást vagy esetleg behódolást. A magyar jellem ennél jóval önállóbb, jóval függetlenebb. Ahogy maga is fogalmazott: „A Nyugat néha felszabadított, de gyakran cserbenhagyott: inspirált, de nem segített”. Persze azt is rögtön hozzátette, hogy „és mégis hadd jelentsem ki: a Kelethez nem tartoztunk sohasem”. Lukács tehát értette, miért tartunk távolságot, és miért fontoljuk meg minden lépésünket az elvakult ragaszkodás helyett. Tudta, mi a szuverén magyar gondolkodás, avagy a nemzeti önrendelkezésünk magja és alapja. Ahogy mondta: „A Nyugat ilyen értelemben a mi keresztünk, letenni nem tudjuk: egyszerre tragédia és remény”.

De Lukács műveit olvasva mi, magyarok is egy kicsit jobban megismerhetjük az amerikai konzervatív észjárást is. Persze sosem fogjuk annyira érteni, mint ő, de mégis fontos megértenünk, amennyire lehet, hiszen mégiscsak a világ legnagyobb hatalmának velünk rokon nézeteiről van szó. Noha Amerika katonai, gazdasági és nemzetközi súlya nem mérhető össze Magyarországéval, John Lukacs életműve mégis egy intellektuális feladat elé állít minket, amit fel kell dolgoznunk, el kell sajátítanunk, meg kell értenünk. Ha pedig erre képesek leszünk, az garantálja, hogy a szellemi természetű vitákban egy nagyhatalommal szemben is egyenrangú felek lehessünk.

Mi, magyarok tehát nemcsak konzervatív gondolkodásunkból, hanem természetünkből fakadóan sem tudunk túllépni a történelmünkön, sőt kifejezetten igényeljük a múltból való ismeretszerzést. Ezt pedig John Lukacs tökéletesen tudta és értette. És ezért van az, hogy munkásságáról mindig érdemes lesz beszélni, meglátásait mindig haszonnal lehet tanulmányozni. És ezért őrzi emlékét a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, és ezért része ennek az emlékőrzésnek ez a konferencia is. Mert ha jól akarunk tervezni a jövőre, sőt ha akarunk magunknak, a magyar nemzetnek jövőt, akkor bizony a hátra is kell néznünk, sőt olykor folyami rák módjára kell haladnunk előre – ahogy azt megtanultunk.

Jó haladást kívánunk mindannyiunknak, nehezített mozgást, nehezített pályán!

Köszönöm a figyelmet!"