Orbán Viktor miniszterelnök a Fidesz XXIX. kongresszusán az alábbi megjegyzést tette:

„A magyar politikának van egy sajátossága: időről időre természetes módon létrejön egy olyan nagy párt, amely nemcsak valamely elv és ideológia képviseletét, hanem az egész nemzet szolgálatát tűzi zászlajára.”

👉Hogy jól értsük a kormányfő szavait, el kell mélyednünk a magyar politika törvényszerűségeiben.

Amikor legutoljára Bibó Istvánról írtam itt, amellett érveltem, hogy érdemes árnyaltan olvasni a 20. század egyik legnagyobb magyar politikai gondolkodóját. Különben elkoptatott politikai szlogenekké silányulnak legfontosabb gondolatai.

Így járt a „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni” idézet is, amely értelmétől megfosztva vált a kormánnyal szembeni kiállást demonstráló szlogenné.

Ez teljes félreértés, hiszen Bibó pont a nemzeti eszme és a széles tömegek igényeit becsatornázni képes demokrácia szerves egységének hiánya miatt jut erre a megállapításra. Ez okozza a Bibó által annyit emlegetett eltorzult magyar alkatot.

A torzulás oka épp az, hogy bár a kiegyezést követő magyar politikatörténetben mindig kialakult egy nagy, domináns erő (Tisza-párt, Bethlen-párt – ilyen lehetett volna a háború utáni kisgazdapárt), ezek demokratikus legitimitása alacsony szintű volt.

A hatalmon lévők nem a polgárok valódi problémáival foglalkoztak, az ellenzék pedig nem rendelkezett a politikához szükséges gyakorlati érzékkel. Ezt a mintát törték meg a kommunista diktatúra évtizedei, majd a rendszerváltoztatás utáni húsz év. Ekkor ugyanis először nem alakulhatott, majd nem alakult ki domináns párton alapuló politikai struktúra. A független magyar politika viszont előbb-utóbb mindig kitermeli a maga meghatározó pártját.

Ez egyébként nem magyar jelenség, hiszen a német Kereszténydemokrata Unió – Keresztényszociális Unió vagy a japán Liberális Demokrata Párt ugyanilyen jelentős szerepet tölt be.

Nem véletlen, hogy itthon a rendszerváltoztatás után a szocialisták is tettek kísérletet ilyen pártszerkezet kialakítására. Ők kétharmados felhatalmazást kaptak 1994-ben, majd 2002 és 2010 között két egymást követő kormányzati ciklust is végigdolgozhattak. Egyik lehetőséggel sem tudtak élni, sőt kormányzásuk kifejezetten kudarcos volt.

Így érkezünk el 2010-hez, amikor a Fidesz-KDNP pártszövetség kapta meg a választópolgárok bizalmát. Ezt követően a Fidesznek a magyar politikatörténetben először sikerült a modern parlamentáris demokrácia keretei között domináns párttá válnia. Ezt nevezték akkor – Orbán Viktor nyomán – centrális erőtérnek. Ennek lényegi eleme volt, hogy a domináns párt két oldalon széttöredezett ellenzéket tudhatott magával szemben. Ez a helyzet mára annyiban változott meg, hogy a szélsőjobb és a szélsőbal – feladva elvei maradékát – összefogott egymással. A lényeg azonban nem változott.

👉A mostani berendezkedést öt szempont mentén lehet jellemezni.

1. A domináns párt a szétaprózódott pártokhoz képest minden tetszőlegesen meghatározott választói csoportban vezető szerepet tölt be népszerűségét tekintve.

2. A domináns párt ellenfelei ideológiailag széttöredezettek, nem rendelkeznek világos politikai programmal, nem képesek valódi alternatívát nyújtani.

3. A politikai életben heves viták folynak, hiszen a felek között nagy verseny van.

4. A viták ellenére egyes kérdésekben a domináns párt intézkedéseit pártokon átívelő konszenzus övezi – ilyen a rezsicsökkentés, az illegális migráció elleni küzdelem vagy a munkaalapú társadalom.

5. A domináns párt számít a választás fő esélyesének.

Ahhoz, hogy ez a struktúra fennmaradjon, nem is kell olyan sok feltételnek teljesülnie. Elég, ha a kormánypárt megtalálja a pártokon átívelő ügyeket, és tudatosan képviseli őket. Azaz ideológiák helyett a nemzet egészének képviseletére törekszik.

Ez az a politikai program, amellyel azok is jól járnak, akik nem erre szavaznak. A cél az, hogy minél többen erre is szavazzanak.

Előre tehát – nem hátra!