Pap Milán „A párttal, a néppel…” című könyvének bemutatója számomra különösen fontos volt, ugyanis a könyv elolvasása után számos új gondolatom támadt, amiket a tegnapi eseményen szélesebb körben is meg tudtam osztani.

Ezek a gondolatok akörül forogtak, hogy vajon azok a totalitárius eszmék, amelyek tönkretették a XX. század történelmét, mára csupán a múlt fejezetei, vagy arra kell-e készülni, hogy a XXI. században is komoly fenyegetést jelentenek országaink számára? Szerintem sajnos az utóbbi a helyzet.

Franklin D. Roosevelt elnöktől származik a mondás:

„Ha látjuk, hogy egy csörgőkígyó támadni készül, ne várjuk meg, amíg az állat teszi meg az első lépést!”.

Még ha nem is ismertük az amerikai elnök megállapítását, könnyű rájönni, mire gondolhatott: a náci Németország elleni hadba lépést sürgette. Rooseveltnek azonban könnyű dolga volt, mert ő látta, hogy az ominózus csörgőkígyó támadni készül, hiszen ekkor már a világ felével hadban állt.

De mi a helyzet akkor, amikor még nem egyértelmű a szabadságot veszélyeztető erők felemelkedése? Másképpen fogalmazva, hogyan ismerjük fel a nácizmusban, a kommunizmusban vagy más, totalitárius jegyeket mutató ideológiában a későbbi elnyomás letéteményesét? Melyik az a pont, ahol még idejében megállíthatóak lettek volna a XX. század szörnyűségei?

A XX. század totalitárius diktatúrái, a nácizmus és kommunizmus, számtalan emberéletet követeltek világszerte. Ezen politikai berendezkedések erőszakossága nyilvánvaló és könnyen azonosítható. Ezért az emlékezetpolitika is főként a fizikai áldozatoknak állít emléket, előttük tiszteleg. Ám ezeknek a rendszereknek létezik egy sokkal alattomosabb jellegzetessége: a puha, szinte észrevehetetlen elnyomás.

A konszolidálódott totalitarizmus lényegét Hannah Arendt fogalmazta meg legtalálóbban: „Egy totalitárius uralom tökéletes alattvalója nem egy meggyőződéses náci vagy kommunista, hanem az olyan átlagember, aki számára valóság és a képzelet, az igazság és a hazugság közötti különbség nem létezik többé.”

A fizikai erőszak hatásos eszköz lehet az ilyen alattvalók kinevelésre, de messze nem a legkifinomultabb módszer. A fizikai erőszak vagy a fegyveres erővel való visszaélés ugyanis mindig kitermeli a maga ellenállóit. Mint ahogy a már idézett Roosevelt is könnyen felismerte az akkori Németországban a szabadságra leselkedő veszélyt.

Az elnyomás puha jeleit azonban sokkal nehezebb felismerni. Megítélésem szerint ezek a következők lehetnek.

Az elnyomó ideológiák a tökéletes vagy az elképzelhető legjobb világot ígérik. Hiszen világunk tele van vélt vagy valós igazságtalansággal, emberi szenvedéssel, mondhatni tökéletlenséggel. Egy igazságosabb világ iránti igény persze teljesen érthető követelése bármelyik embernek. S azt sem szabad eltagadni, hogy vannak olyan igazságtalanságok, amelyeket felszámolni majdhogynem kötelességünk. Ugyanakkor a totalitárius ideológiák sajátja, hogy magukat a világ összes igazságtalanságára megoldásként javasolják, és kizárólagos megoldásaként láttatják. Persze állítják, hogy ők képviselik az emberi értelem és társadalomszervezés legfejlettebb, mindenre választ adó nézetet, saját elveik érvényesülését pedig egyenesen az emberi történelem céljaként tételezik.

Pusztán a józan ész segítségével is könnyű belátni, hogy egész egyszerűen nem létezhet olyan ideológia vagy nézetrendszer, amelyik a fenti kritériumoknak megfelel. A minket körülvevő világ annyira sokszínű, hogy még egyes részleteiben sem lehet tökéletesen megismerni, s így az azt leíró tökéletes elmélet sem alkotható meg. Ezért legyen szó bármilyen elnyomó ideológiáról, a valóság tagadása mindig is szerves és lényegi részét képezi majd. Hiszen a valóság által az ideológia mint világmagyarázat „hibái” minduntalan világossá válnak a politikai közösség számára. Ezért ezeket a hibás részeket az ideológia folyamatosan le akarja tagadni, el akarja hazudni, és a valóságot akarják az elmélethez igazítani, nem pedig az elméletet a valósághoz.

Az elnyomó ideológia képviselőinek több fronton is fel kell venniük a harcot a valósággal. Egyik front a tudomány, amely képes az ideológiától független valóságmagyarázatot adni. Pontosan ismerjük ezt a múltból, hiszen ezen logika mentén született meg az árja matematika koncepciója, vagy tartotta burzsoá áltudománynak a kibernetikát a szovjet tudomány az ötvenes években.

Az elnyomó ideológiák mindig ellenségként határozzák meg a vallást, különösen a kereszténységet. Teszik ezt azért, mert a vallások és különösen a kereszténység túlvilági üdvösséget hirdetnek az evilági, ideológia által kínált üdvösség helyett. Ezen túlmenően az elnyomó ideológia saját ellenőrzése alá akarja venni művészeteket, mivel saját felfogásában a művészet feladata az ideológia igazságának hirdetése. Végezetül – s a sok közül ez csak az egyik erőszakos aktus – az elnyomó ideológia üldözi a politikai ellenfeleket, mivel azokban a világ jobbátételének kerékkötőit látja.

Az elnyomó ideológiák tudatosan is a társadalmon belüli vélt vagy valós ellentétek felerősítésére törekednek, s így hajtják uralmuk alá a társadalom egymással rivalizáló egészét. Egy elnyomó ideológia képviselőjével nem lehet vitatkozni, mert tudomást sem vesz az ellenérvekről, és mert szerinte minden ilyen kísérlet eretnekségnek számít. Egy ilyen ideológia az élet minden területére ki akarja vetni befolyását, ezért is nevezik totalitárius ideológiának.

Így az elnyomásban a privát szféra léte elviselhetetlen. Az egyszerű zöldségesnek ki kell tennie a párt és kommunizmus jelszavait, a polgárnak pedig vigyáznia kell, milyen szavakat használ, mert a politikai korrektség megkívánja az öncenzúrát. A legbelsőbb magánéletünk minden aspektusát a nyilvánosság előtt, politikai termékként kell hirdetni: a kommunista ember ilyen, a szocialista ember transzparens, a homo sovieticus az emberi nem csúcsa stb.

Nem is olyan ismeretlenek ezek a gondolatok, ugye? Ma is találunk olyan jeleket, amelyek leleplezik az elnyomó típusú ideológiákat. Most is látjuk, hogy a kulturális baloldal politikai korrektsége ellehetetleníti a vitát, megfoszt minket a valóság adekvát leírásának képességétől. A nemeket eltörölni vagy meghaladni kívánó genderideológia a természettudományos igazságokkal is szembehelyezkedik. A faji ellentéteket felerősítő kritikai fajelmélet – és ez nem vicc, tényleg ez a neve – aláássa a társadalmi kohéziót. Sőt, a kulturális baloldal odáig jutott, hogy az emberiség történelmét a nemek harcának történeteként kívánja láttatni. Pont, mint ahogy a régi baloldal gondolkodott az osztályharcról.

Ha az ideológia képviselői nem vitázni, hanem eltörölni akarnak, és az ideológia nem tűri meg a versengő nézeteket; ha az ideológia a nyelv eszközeivel akarja a valóságot magához hajlítani, akár a tudományos tények ellenében is; ha az ideológia fel akarja számolni a privát szférát, s a magánügyeket közüggyé akarja tenni, akkor az elnyomás csíráival álljunk szemben. Nem is olyan nehéz belátni, hogy ezek a veszélyek ma is itt topognak az ajtónk előtt.

Mindezekből következően nekem az a mély meggyőződésem, hogy nekünk, szabadságszerető magyaroknak az a feladatunk, hogy ellenálljunk ezeknek a kibontakozó ideológiáknak. Ezt pedig csak úgy tehetjük meg, ha felismerjük őket. Ehhez nyújt kiváló segítséget a könyv.

Köszönet a szerzőnek!