„Európa jövőjét a magyar választás döntheti el” – erről ír az Economist.

Elsőre túlzásnak tűnhet, de a 2026-os magyar választás valóban megváltoztathatja Európát. Nemcsak az dől el, ki vezeti Magyarországot, hanem az is, hogy Európa milyen irányba indul: egyenes út a háborúba, vagy béke és versenyképességi fordulat.

Az európai elit ma három válsággal küzd egyszerre: társadalmi, gazdasági és politikai válsággal.

1️⃣ A migrációs válság közel sem ért véget, csupán az első felvonása zárult le – milliók jutottak be Nyugat-Európába, és élnek ma a kontinensen. Az integráció kudarcot vallott, a migránsokra fordított költségek elszálltak, a bűnözés mértéke emelkedik. Az elemzések szerint a nyugat-európai polgárháború esélye jelentős, a vezetőknek pedig semmilyen kézzelfogható válaszuk nincs a helyzet kezelésére.

2️⃣ A gazdaság mindeközben lejtmenetben van: a magas energiaárak, a versenyképességi válság, a zöld átmenet ideologikus erőltetése és a csökkenő innováció együttesen bénítják meg Európát. Az ideológiavezérelt külpolitika, amelyet Európa gazdasági partnereivel szemben alkalmaznak, tovább ront a helyzeten.

3️⃣ Brüsszel és szövetségesei a fentiekre semmilyen megoldást nem tudnak kínálni, ezért egyre inkább megjelennek a velük szemben kialakuló, ellenálló mozgalmak. Az európai elit ezt az ellenállást antidemokratikus beavatkozásokkal, cenzúrával és a patrióta erők kiszorításával próbálja lefojtani, hogy megőrizze hatalmát.

Az európai elit mára eljutott oda, hogy saját politikai és gazdasági kudarcait csak egyetlen eszközzel tudja elfedni: a háborúval. A háborús felkészülésben látják saját politikai túlélésük zálogát.

Az általuk megalkotott háborús stratégia pontosan követi azt, amit a nemzetközi stratégiai elemzések „eszkalációs spirálnak” neveznek.

Az első szakasz a diplomáciai manőverezés – ezen Európa már rég túl van. 2014 és 2022 között lezajlott nyolc csúcstalálkozó és számtalan eredménytelen tárgyalás.

A második szakasz a válsághelyzet: szankciós rezsimek bevezetése, tudatos ellenségkép-építés, a háborúval szembeni hangok elnyomása, egységkényszer a „közös ellenséggel” szemben. Itt tart ma Európa.

A harmadik szakasz, amely felé haladunk, az intenzív krízis időszaka: a hadigazdaságra való átállás, a sorkatonaság visszaállítása, az uniós döntéshozatal centralizálása.

Minden lépés közelebb visz a nyílt konfrontációhoz, miközben a közvéleményt fokozatosan hozzászoktatják a gondolathoz, hogy a háború nem elkerülhető, hanem szükségszerű.

Ursula von der Leyen nyíltan beszél „újrafelfegyverkezésről”, a tagállamok valóban sorra vezetik vissza a sorkatonaságot, és egyre több stratégiai dokumentumban szerepel a 2030-as dátum, mint a tervezett hadba lépés időpontja Oroszországgal szemben.

Ehhez tökéletesen illeszkedik Ukrajna 2029-re tervezett uniós csatlakozása (még Ursula von der Leyen ciklusának vége előtt), ami lehetővé tenné, hogy az EU védelmi záradékára hivatkozva európai csapatokat küldjenek az ukrán frontra.

Ebben a háborús stratégiában Magyarország az utolsó, aki nemet mond. Ezért írja az Economist is, hogy sok európai vezető a baloldal sikerének drukkol – nem azért, mert érdekli őket Magyarország, hanem mert kormányváltással kiiktatható lenne az utolsó akadály a háborús stratégia előtt.

A baloldal fogságában lévő ellenzék programja is pontosan illeszkedik ebbe a logikába: magasabb adók, megszorító intézkedések, a rezsicsökkentés kivezetése, a begyűjtött források háborús készülődésre és Ukrajnába irányítása.

A tét tehát világos: olyan kormánya lesz-e Magyarországnak, amely képes kívül tartani a magyarokat a háborúból, vagy olyan, amely meghajolna a külső akarat előtt, és beállna a háborúpárti kánonba, ezzel elhárítva Brüsszel háborús terve elől az utolsó akadályt.

A jövőre esedékes választás lesz 2030 előtt az utolsó Magyarországon, így arra a kormányra hárul ez a teher, amely jövőre elnyeri az emberek bizalmát – ezért figyel most mindenki Budapestre.