Egy magyar embert agyonvertek Ukrajnában. Nem „meghalt”, nem „elhunyt”, hanem brutálisan bántalmazták, megalázták, és a kórházban belehalt a sérüléseibe. Egy 45 éves kárpátaljai magyar családapáról van szó, két gyermekkel. Ez az ügy nem valami távoli tragédia – ez velünk történt, a nemzetünk egyik tagjával, a közösségünk egyik emberével.

Sokan próbálják elkenni a valóságot, úgy tenni, mintha ez egy sajnálatos, de elkerülhetetlen háborús mellékesemény lett volna. Nem az. Egy állampolgárunkat verték agyon – és ha magyar állampolgár volt, akkor Magyarországnak kötelessége kiállni érte. Egy állam nem lehet erőtlen, nem lehet közömbös, ha a saját polgárát éri ilyen erőszak, akár határon túl is. Ez a minimum, amit a közösség elvárhat az államától.

De ez az ügy nem csak egyéni tragédia. Ez figyelmeztetés is. Mert sokan hajlamosak elfelejteni, hogy a háború Ukrajnában nem elvont fogalom, nem csak tankok és drónok küzdelme Donyeck környékén. Ez a háború a magyar határtól 20-30 kilométerre pusztít. A kényszersorozás rendszerszintű, az erőszak gyakori, a jogbiztonság nulla. Most egy magyar ember volt az áldozat, de ez bárkivel megtörténhet.

És miközben egy ilyen országban kényszersoroznak, bántalmaznak, gyilkolnak, Brüsszel és a nyugati elitek azt mondják: Ukrajna készen áll az EU-tagságra. Hogy „teljesítette a feltételeket”, „tisztelik az emberi jogokat”, és „gyakorlatilag csak formalitás a csatlakozás”. Biztos, hogy fel akarjuk venni az unióba a háborút, a militarizmust, a korrupciót, az erőszakot?

Ez az ügy azt is megmutatja, hogy mekkora a tét. Aki támogatja Ukrajna gyorsított EU-tagságát, az ezt a rendszert emelné be az európai intézményrendszerbe.

A háborút nem megnyernie kell Európának, hanem megállítani. Diplomáciával, tűzszünettel, béketárgyalásokkal. Aki ezt nem látja be, és tovább támogatja a háborús logikát, az nem a békét szolgálja.