A 2022-es orosz teljesmértékű invázió Ukrajna ellen nem érte váratlanul az orosz lakosságot - előtte hosszú éveken keresztül erre kondicionálták át az egész orosz társadalmat, hogy 2022-re egy lojális, háború iránt elfogadó - de minimum semleges lakosságot kapjanak. Sajnos bizonyos mértékig hasonló eszkalációs kommunikációt (mint Oroszországban másfél évtizeddel ezelőtt) látok Európában is, ami szerintem nagyon rossz irány, ennek az útnak a vége nem lehet pozitív. A kollégák az Oeconomusnál írtak egy hosszabb elemzést a háborúkat megelőző eszkalációról, esettanulmányokkal (pl. Irak), én most az orosz folyamatról írnék, de a bejegyzés második felében európai párhuzamokat is említek.

Az orosz társadalom háborús felkészítése nem egyik napról a másikra történt, hanem egy tudatos, körülbelül másfél évtizedes szociálpszichológiai és politikai mérnöki munka eredménye. A háború elfogadásának az alapjait fokozatosan teremtették meg az orosz vezetők.

1️⃣ Győzelem Napjának a kultusza.
️ Ennek az építkezésnek az alapköve a “Nagy Honvédő Háború” kultusza - vagyis a II. világháborúban aratott győzelem, ami az orosz narratívában kb. Úgy jelenik meg, hogy a Szovjetunió egymaga győzte le a náci Németországot. Voltak ott mások is, partnerek, akik a másodhegedűs szerepét játszották.

A Putyin elnöksége elejétől kezdve hatalmas pompával ünnepelt Győzelem napja (május 9) a 2010-es évektől kezdve nem pusztán emlékezés lett, hanem egy agresszív identitásképző ünnep. A jelszó a „Soha többé!” helyett a „Meg tudjuk ismételni!” (Mozsem povtority) lett (ugye a szovjet korszakban az első két évtizedben nem is ünnepelték a napot, majd később, egészen a Szovjetunió felbomlásáig jubíleumi megemlékezések voltak csak).

Közben a tankönyveket és a közbeszédet megtisztították a sztálinizmus bűneitől, és a Szovjetuniót (illetve Oroszországot) a világ egyetlen morális megmentőjeként állították be. Korábban magam is írtam arról, hogy minden egyes évben egyre több (pozitív) könyv jelent meg Oroszországban Sztálinról, Leninről és más szovjet vezetőkről. Ezzel a társadalmat kondicionálták arra, hogy a háború nem tragédia, hanem a dicsőség és a nemzeti nagyság legfőbb forrása.

2️⃣ Az ellenségkép felépítése: A Nyugat mint egzisztenciális fenyegetés
A Vlagyimir Putyin 2012-es visszatérése miatti nagy társadalmi elégedetlenséget külső okokra vezették vissza. Fokozatosan alakították ki azt a narratívát, miszerint a Nyugat nem csak geopolitikai rivális, hanem Oroszország megsemmisítésére törekszik. Bevezették az „ostromlott erőd” mentalitást: Oroszországot ellenségek veszik körül. A Nyugatot „Gayropa”-ként kezdték emlegetni, amely elvesztette keresztény gyökereit, és morálisan züllött. Oroszország ezzel szemben a „normalitás” és a hagyományos értékek utolsó bástyája. Ez morális fölényt biztosított az átlagorosz számára a gazdaságilag jóval fejlettebb nyugatiakkal szemben.

3️⃣ Ukrajna dehumanizálása
️2014 után indult el Ukrajna dehumanizálása. Mivel a társadalom alapmítosza a nácik legyőzése (lásd 1. pont), az ukrán vezetést és hadsereget nácinak („fasiszta junta”, „banderisták”) kellett bélyegezni. Ha ők nácik, akkor ellenük harcolni nem agresszió, hanem szent kötelesség. Putyin és a média éveken át sulykolta, hogy Ukrajna nem egy valódi ország, hanem egy mesterséges képződmény, Lenin hibája, vagy az USA bábállama.

A televíziós műsorokban (pl. Szolovjov, Kiszeljov, Szkarbejeva műsoraiban) az ukránokat gyakran nevezték férgeknek, sátánistáknak vagy agymosott zombiknak. Ez pszichológiailag feloldja az úgy nevezett „testvérnép” megölésének tabuját.

4️⃣ A média szerepe
A totális orosz médiakontroll miatt ezek a narrítívák megkerülhetetlenekké váltak. Még azok is, akik az elején erősen ellenezték az ukránok dehumanizálását (Oroszországban nagyon sokaknak van ukrán rokona, kollégája, ismerőse, stb), fokozatosan észrevétlenül is elfogadták, magáévá tették. Ezt a propaganda nyelvezete is segítte: Soha nem használják az „Ukrán kormány” vagy „Zelenszkij elnök” kifejezést hivatalos kontextusban, mert az elismerné a legitimitásukat. A „rezsim” szó ideiglenességet és elnyomást sugall. A hírekben szinte sosem mondják, hogy „az ukrán hadsereg” lőtt. Helyette: „a nacionalisták lőttek”. Ezzel elválasztják a népet (akit „felszabadítanak”) a fegyveresektől (akik „gonoszak”).

5️⃣ A társadalom militarizálása
Végül, utolsó lépcsőként pedig elindult a társadalom militarizálása. 2016-ban létrehozták a Junarmiját (Ifjusági Hadsereget), amelynek mára többmillió tagja van. Így már gyerekkortól elindult a militarista nevelés, egyenruhában, politikai és történelmi narratívákat sulykolva a gyerekeknek, megtanítva őket a fegyverhasználatra. Erről néhány éve az Indexen volt egy részletes elemzésem.

6️⃣ A Krím-hatás
Minderre ráerősítettek az első orosz katonai sikerek: Krím 2014-es, vér nélküli orosz megszállása általános eufóriát váltott ki, és azt erősítette az emberekben, hogy Putyin kurzusa jó irányba halad - az orosz erő visszatért, és a nemzetközi jog megsértése nem jár fájdalmas következményekkel. Ebben Putyint a komolyabb nyugati reakciók szinte teljes hiánya is segítette.

7️⃣ Nincs visszaút keretezés
2022 után azonban az események nem úgy alakultak, ahogy azt az orosz lakosság várta volna, és Krím megszerzésének a vér nélküli forgatókönyve nem ismétlődött meg. Azonban az orosz propaganda új szólamokra állt rá: Már mindegy, kinek volt igaza az elején, most már nekünk kell nyernünk, különben Oroszországot darabokra osztják szét, sőt, eltörlik a föld színéről. Ez egységbe kovácsolja a társadalmat a félelem mentén.

Sajnos az elmúlt két évben (és különösen az utóbbi hónapokban) több párhuzamot látok az európai kommunikációban is, ami szerintem kifejezetten aggodalomra ad okot. A német védelmi miniszter, német kancellár vagy a brit vezérkari főnök nyilatkozatai után immár a NATO főtitkára is határozottan állítja, hogy az európai békés korszaknak vége, és készülni kell 2029-30-ig az Oroszországgal történő háborúra.

️ És itt jönnek a mai európai párhuzamok...

A „Nincs más választás” narratíva (Egzisztenciális fenyegetés)
Mind a korábbi orosz, mind a mostani európai esetben a vezetők azt kommunikálják, hogy a konfliktus nem az ő választásuk, hanem egy külső kényszer, ami a puszta létet fenyegeti. Mindkét oldal a háború “elkerülhetetlenségét” hangsúlyozza.

Oroszország (2012–2022): „A Nyugat el akar minket pusztítani, körbevesznek minket, Oroszország léte forog kockán. Ha nem lépünk, ők fognak.” (Megelőző csapás logikája).

Európa (2022–jelenleg): „Oroszország nem áll meg Ukrajnánál. Ha Ukrajna elbukik, mi következünk. Ez a demokrácia és a szabadság létkérdése.”

A társadalom „mentális militarizálása”
Ahogy Oroszországban a Junarmija és az iskolai programok, úgy Európában is megjelentek a társadalom ellenálló-képességét célzó üzenetek.

- Pszichológiai felkészítés: A német védelmi miniszter (Boris Pistorius) kijelentette, hogy Németországnak „háborúképesnek” (kriegstüchtig) kell válnia. Ez a szóhasználat tabu volt a II. világháború óta.

- Civil védelem és sorkatonaság: Svédországban és a balti államokban „Totális Védelem” kézikönyveket osztanak, Franciaországban és Németországban újra téma a sorkatonaság vagy annak valamilyen formája. A cél ugyanaz: a lakosság szokja a gondolatot, hogy a béke nem garantált állapot, hanem olyasmi, amiért (fegyverrel is) tenni kell.

Az ellenségkép abszolútizálása (Jó vs. Gonosz)
A háborús pszichózis egyik alapja a világ fekete-fehérre festése. Mindkét narratíva kizárja a kompromisszum lehetőségét. Ha az ellenség maga a „Gonosz”, akkor vele tárgyalni bűn, csak a legyőzése fogadható el. Ez az eszkalációs spirálhoz vezet.

Orosz modell: A Nyugat = Sátánista, pedofil, nácibarát, aki el akarja venni a lelkünket. (Morális/vallási alapú ellenségkép).

Európai modell: Oroszország = Terrorállam, barbár horda, aki nem tisztel semmilyen szabályt. (Civilizációs/jogi alapú ellenségkép).

A gazdaság átállítása és áldozatvállalás
Az oroszok számára épített narratíva volt: „A szankciók miatt nehezebb lesz, de ez az ára a szuverenitásnak”. Most Európában hangzik el: „A védelem sokba kerül, le kell mondanunk bizonyos jóléti dolgokról a biztonságért”. Emmanuel Macron és más vezetők „hadigazdaságra” való átállásról beszélnek. A jóléti kiadások vs. védelmi kiadások vitája pedig eldőlni látszik az utóbbi javára.

Európa most tanulja újra a „háborús nyelvet”, amit Oroszország már 10-15 éve beszél. A retorika (egzisztenciális fenyegetés, felkészülés, áldozat) nagyon hasonló, mert a háborús logika univerzális. Csak bízni lehet abban, hogy Európa ezt a vonalat nem viszi tovább, és a retorika megáll a felkészülés, és a védelmi képességek kiépítése szintjén. Mindenesetre a trendek aggasztóak.